Forr
a dalom
|
|
|
Forr
a dalom
|
|
|
Forr a dalom |
1967-ben a Summer Of Love szellemisége hódított. Egy év sem múlott el és 1968-ban már tüntetések hulláma söpört végig a nyugati féltekén. Hogy kik mozgatták háttérből a szálakat, ma sem tudjuk, csak azt, hogy a pop/rock hírességei mindkettőt megénekelték. Az elmúlt hónapok viharos európai eseményei emlékezetünkbe idézik a két évfordulót. De hogy megismétlődnek-e a negyven évvel ezelőtt történtek, és milyen következményekkel, arra csak a jövő adja meg a választ.
1967 békésen indult. Nyár elején, június 16-18-ig rendezték a szeretet jegyében kaliforniai Montereyben azóta mérföldkőnek számító els komoly rockfesztivált. Nagyjából ezekben a napokban került a hanglemezboltokba Scott McKenzie, született Philip Blondheim lemeze is, a San Francisco (Be Sure To Wear Some Flowers In Your Hair), amely a hippi nemzedék himnusza lett. A fiatalok virágot tűztek a hajukba és a vietnámi háború elleni tüntetéseken a kivezényelt katonák puskacsövébe, virágmintás ruhákat öltöttek, színesre pingálták autóikat. A pop zene is a szeretetre helyezte a hangsúlyt, a televízió jóvoltából az akkori Nyugaton mindenki élőben láthatta a Beatles All You Need Is Love dalát, amit nem sokkal később a Rolling Stones We Love You című sikerszáma követett. Úgy tűnt, hogy erre a békés időszakra csupán egyetlen árnyék vetül; a kábítószerek korlátlan fogyasztása. Nem is tekintették igazi hippinek, illetve zenésznek, aki nem tüntetett kihívóan a marihuána és LSD fogyasztásával. A hatóság le-lecsapott a hírességekre, mint például Mick Jagger, Keith Richards, Brian Jones, Jimi Hendrix esetében, de mindenki megúszta kisebb-nagyobb pénzbüntetéssel.
Scott Mc Kenzie 2006-ban és 1967-ben
Bár az említett vietnámi
háború már két éve szedte áldozatait, egyelőre semmi jel nem mutatatta, hogy
alig néhány hónap múlva gyökeresen megváltozik irányában a tömegek hangulata.
A bomlás belülről indult, a hippik álszent ártatlanságát maguk a mozgalom szóvivői
és szellemi irányítói tették tönkre önpusztító és deviáns életvitelükkel, köztük
a korlátlan szabadságot hirdető Harvard egyetemi tanár, Timothy Leary, az író
Neal Cassady és Jack Kerouac, a költő Allen Ginsberg, akik a mindennapi munkát
is a szabadságjogok csorbításaként fogták fel. Liberális életfelfogásuk szerint
a lelki békéhez vezető utat a szabad szerelem, a másság, azon belül a homo-,
bi-, és transszexualitás iránti tolerancia révén képzelték el, ami az első komoly
rést ütötte a hagyományos családközpontúságon. És persze nem feledkeztek meg
a kábítószerek szabad használatának hangoztatásáról sem.
Ez a hagyományos életviteltől való teljes eltávolodás olyannyira megbukott,
hogy alig egy éven belül az Amerikai Egyesült Államok lakosságának már csak
mindössze 0,2 %-át tartották hippinek.
1968-ra azonban nem csak a hippik száma csökkent, a politikai helyzet is alapvetően
megváltozott a világban. Az egyre jobban kiterjedő vietnámi háború és a veszteségek
újabb és újabb amerikai egységek bevetését igényelték, amelyek hadrendbe állítását
a Pentagon csak sorozásokkal tudta biztosítani. Miután Lyndon B. Johnson elnök
kiterjesztette a szárazföldi hadműveleteket és félmillióra növelte a Vietnámban
állomásozó csapatok számát - ezek vesztesége havi ezer főt tett ki -, a korai
háború óta a kötelező katonáskodástól elszokott amerikai fiatalok tömegesen
égették el behívóikat, szerveztek egyre jelentősebb háborúellenes tűntetéseket.
"Hey, hey, LBJ, how many kids did you kill today?"- ismételgették
tömegesen a White House előtt a hangoskodók.
A mozgalom Európába is átterjedt. Elsőként 1968. március 17-én London mozdult
meg, és 25 ezer, más adatok szerint 100 ezer tűntető vonult Grossvenor Square-on
lévő amerikai követséghez, ahol 1300, részben lovasrendőr állta útját. Az összecsapásban
majd kétszáz tűntető és rendőr megsérült, háromszáz embert letartóztattak.
Mick Jagger, amint neszét vette a rendbontásnak, azonnal a helyszínre hajtatott,
elvegyült a kődobálók között, egy ideig velük menetelt, majd miután sikerült
feltűnést keltenie, távozott méregdrága kocsiján. Hogy még inkább előtérbe hozza
magát, azonnal megírta a Street Fighting Man (Utcai harcos) című sikerdalát,
ami szinte himnuszává vált az utcai megmozdulásoknak.
Alig múlt el a harci zaj brit földön, március 22-én szélsőbalos költők, zenészek
és diákok mintegy 150 fős csoportja foglalta el a franciaországi Nanterre-i
egyetem egyik szárnyát, kipellengérezte az osztálytársadalom visszásságait,
bírálta az egyetemet ellenőrző politikai bürokráciát. Bár a rendőrség körülvette
az épületet, a lázadó fiatalok ekkor még büntetlenül távozhattak. Az események
ettől kezdve pörögtek viharos gyorsasággal. Április 27-én a Nanterre-i Egyetem
tanulói közül letartóztatták a 23 éves Daniel Cohn-Bendit diákvezért, aminek
következtében vége-hossza nem volt az egyetemeken kezdődött megmozdulásoknak.
A hatóságok május 2-án a nanterre-i, majd a párizsi Sorbonne bezárásával válaszoltak,
ami csak még jobban elmérgesítette a helyzetet. Utóbbinál komoly összecsapásra
került sor a barikádot emelő tűntetők és a könnygázt bevető rendőrök között.
Szóbeszéd járta, hogy a gépkocsik felgyújtása és molotov koktélok hajigálása
a rendőrség beépített ügynökeinek műve volt. A történet kísértetiesen hasonlít
a jelenetre, amikor 2006. október 23-án a pesti Zsinagóga mellett a hatóság
emberei öltöttek magukra a tüntetők által is viselt pólókat.
Miután már csaknem tízmillió munkás hagyta abba a munkát, ülősztrájkok, gyárfoglalások
követték egymást, szövetségesként bekapcsolódott az ország vezető értelmisége
is, Georges Pompidou bejelentette a letartóztatottak szabadon bocsátását és
a Sorbonne újbóli megnyitását. Noha a tüntetők kormány- és szemléletváltást
követeltek, a kommunista párt, a CGT megpróbálta csupán bérkövetelés szintjére
csökkenteni a megmozdulást. Hasonló jelenségnek vagyunk tanúi napjainkban, amikor
a magyar szakszervezetek a kormány távozásának sürgetése helyett csupán megélhetésjavító
bértárgyalásokat erőltetnek.
De vissza 1968-hoz, amikor John Lennon sem akart lemaradni Jagger mögött és
a francia események hatására megírta a Revolution című dalt a Beatles számára.
Meg is kapta érte a magáét, mivel a politikus szemléletű réteg csupán egy dúsgazdag
ember üres locsogását látta ebben a megnyilvánulásban.
Időközben Charles de Gaulle államelnök egy németországi katonai támaszpontra
menekült, majd rádióbeszédében feloszlatta a Nemzetgyűlést és június 23-ra kitűzte
az általános választásokat. Ezzel egyidejűleg felszólította a munkásokat a munka
felvételére, annak megtagadása esetén a rendkívüli állapot kihirdetésével fenyegetőzött
Az eseményt nem várt fordulat követte. A tűntetők máról holnapra visszatértek
a munkapadokhoz, és de Gaulle pártja megerősödve került ki a júniusi választásokból.
Ez a tiltakozók számára egyértelmű politikai vereséget jelentett, ráadásul a
konzervatív erkölcsiséget (vallás, hazafiság, stb.) felváltotta az olyan liberális
erkölcsiség, mint a szexuális szabadság miáltal Franciaország hivatalosan is
magáévá tette a hippik szinte már elfeledett szellemiségének egy részét.
Amerikában nem oldódott meg a helyzet ilyen egyszerűen. A világot 1968 februárjában
bejárta a kép, amint Nguyen Ngoc Loan tábornok Saigonban a fényképezőgép előtt
végzett ki egy vietkong foglyot. Április 4-én Amerikában lelőtték Martin Luther
King-et, amit több, mint száz városban tömegtűntetések követtek. Az erőszak
nem csitult, és június 5-én már Robert Keneddy szenátort lőtték le alig néhány
perccel azután, hogy megnyerte a Demokrata Párt kaliforniai előválasztását McCarthy
szenátorral szemben. Augusztus 21-én a Varsói Szerződés egyesült csapatai bevonultak
Csehszlovákiába és állították le Alexander Dubcek bontakozó reformjait.
Martin Luther King
A 40 évvel ezelőtt történtek
elgondolkodtatók napjaink eseményeivel összevetve. Amerikában akkor még csak
politikusokat lőttek le, most már diákok egymást, illetve tanáraikat szinte
heti gyakorisággal, ámokfutóként jellemzett fegyveresek lődöznek az utcákon
és tanintézetekben. Nálunk ugyanez az elégedetlenség egyelőre még agyonverésekben,
lincselésekben nyilvánul meg.
A tengerentúlon a háborúellenes, hatalmas méretű és rendszeres békementek, diáklázadások
hatására nagysikerű filmek készültek, mint az Eper és vér (Strawberry Statement)
és a Zabreskie Point 1970-ben, míg a brit iskolarendszer visszásságait az If…
(Ha…) mutatta be.
A hasonló belviszályokat a Bush kormányzat a terrorizmusra valló hivatkozással
igyekszik távol tartani az ország határaitól, ám eredménytelenül. A new yorki
ikertornyok elleni, szeptember 11-i támadásról sem sikerült bebizonyítani a
mai napig, hogy az al-kaida terrortámadása volt.
A szabad szerelem minden fajtáját hirdető, anarchista, az állam legcsekélyebb
a beavatkozását is elvető hippi mozgalom ma már magukat liberálisnak nevező
pártok politikájaként jelenik meg. Fent említett egyik vezetőjük, Cohn-Bandit
azóta az Európai Parlament képviselőjeként pedofil hajlamairól is nyíltan beszélhetett.
A párizsi forrongás is időről időre megismétlődik, igaz mostanság inkább a színes
bőrű bevándorlók köreiben, bár egyre gyakrabban a munkásokat kedvezőtlenül érintő
nyugdíjkorhatár felemelése és a diákok lehetőségeit csökkentő intézkedések nyomán.
Led Zeppelin - 1969
Csehszlovákiában
még a Varsói Szerződés csapatai csináltak "rendet", ugyanezt a feladatot
most az európai közös gyorshadtest látná el.
És a zene? Nos, annak idején az eseményeket visszatükröző dalok még a sikerlistákon
is megjelentek Joan Baez, Bob Dylan, Crosby, Stills, Nash and Young, Jim Morrison
és a Doors tolmácsolásában. Nálunk ugyanezt a vonalat protest song néven államilag
hozták létre azzal a különbséggel, hogy képviselői, így a jazzénekessé vált
Berki Tamás és az íróvá fejlődött Vámos Miklós által alapított Gerilla együttes
kizárólag a tengerentúli visszásságokat bírálhatta. 1968 alapvető változása
talán csak az egyre erőszakosabbá váló világ hatására a durvább hangvételű heavy
metal és az egyre zajosabb zenekarok, így a Black Sabbath, Deep Purple, Ten
Years After, Led Zeppelin megjelenése volt. Mivel a korszak politikai lázadásai
semmiféle eredményre nem vezettek, az akkori forrongásra már csak a dalok emlékeztetnek.
Kérdés, hogy a világ forrónak ígérkező 2008-as évére négy évtized múlva milyen
emlékekkel gondolnak a majdani kortársak?
Szakács Gábor
Magyar Demokrata 2008/12.
 |
|
Forr
a dalom
|
|
|