Nyitólap
ROVÁSÍRÁS
A rovásírás szó védelmében

A rovásírás szó védelmében

A jó szándékú ember, ha bemegy az embertársai által felépített rendes, tiszta házba, először kopog, köszön, sőt ajándékot tesz az asztalra. Bizony megkérdőjelezhető a jó szándéka annak, aki köszönés helyett berúgja az ajtót, rombolni kezdi a fáradságos munkával, sok apró téglából felépített házat, majd a romok tetején büszkén elheverve így szól a szájtáti tömeghez: Nézzetek meg jól, ti ostobák, mert ilyen nagy tudóst, mint én még nem hordott a hátán a Föld!

Az ilyenfajta rombolástól óvnunk kell őseink ránk hagyott, legszentebb örökségét, magyar anyanyelvünket s annak lejegyzett formáját, a ma székely-magyarnak nevezett rovásírást. Igen régi műveltségünknek ez a bizonyítéka ezer év óta útjában áll az idegeneknek, akik akkortájt özönlötték el az országot, irtva ősidők óta itt lakó népünket, földünket védelmező vezéreinket, tűzre hányva ősműveltségünket bizonyító rovásírásos könyveinket.

Örömmel tapasztalható napjainkban a rovásírás újjáéledése, ezt bizonyítják könyvek, tanulmányok, gyűjtések, megfejtések, versenyek, előadások és még újság is. Ezt az újjáéledést akarják eltiporni azok, akik most a rovásírás szóba kötnek bele, bár ezen a területen értékelhetőt még nem alkottak. Sőt egy, a szakirodalomban tájékozatlan szerző azt állítja, hogy ezt a szót 'ártó szándékkal' találták ki, s akik használják, szintén ártani akarnak vele. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem az ellen van kifogásom, ha valaki a rovásírás szó helyett egy megfelelőbbet keres, hanem az 'ártó szándék' feltételezése ellen tiltakozom. S teszem ezt nem csak a magam, hanem mindazon tudósok, kutatók, művészek, oktatók védelmében, akik igaz őstörténetünk felépítésében s nem lerombolásában vesznek részt, és műveikben a rovásírás szót használják. Néhányuk nevét ezen írás végén olvashatják.

Azt is hangsúlyozom, hogy minden kutató és oktató a magyar írás elnevezéssel illeti a rovásírást, ha annak eredetét, latin betűs írástól való különbözőségét, és nem jellegét szándékozik kiemelni. Jómagam a magyarok elődeinek, őseinek írásaként határoztam meg a rovásírást már első előadásaimban.

Nézeteltérések mindig is voltak az elnevezésen, de a tudós vitatkozók nem a többiek és a rovásírás lejáratását, hanem a fogalom pontosabbá tételét tartották szem előtt, egymás érdemeinek és jó szándékának hangsúlyozása mellett. Így a nagy tudású Fischer Károly Antal is vitatkozott a szintén nagy tudású Szabó Károllyal a 19. században, mert Fischer hun-magyar, Szabó Károly pedig hun-székely írásnak nevezte.

Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy rovásírásunkkal kapcsolatban helytelen az az állítás, hogy ez egy nemzetközi alkotású írásmód, betűsor, ábécé, amely a Kárpát-medencében őrződött meg legtovább és nekünk ebben csupán annyi a szerepünk, hogy strázsaként őrizzük valami hajdan volt nagyurak hagyatékát. Szerintem mi nem csak bábáskodunk felette, nem csak strázsáljuk, hanem a mi meghatározhatatlan ősidők óta itt lakó elődeink alkották meg, ahogyan ezt a Tatárlaka titka című írásomban bizonyítani igyekeztem.

Nézzük tehát, miként nevezték a különböző források ősi írásunkat és mikortól használjuk rá a rovásírás kifejezést.

A rovásírás kifejezéssel először 1901-ből találkoztam, mégpedig egy igen hiteles személyiség használta, akinek juhász ősei voltak, Tar Mihály, aki azt mondta egy érdeklődőnek, hogy "ő tud egy írást és a betűk alakjai is le vannak neki írva, ezt rovásírásnak hívják, mert botokra rótták a régiek. Ő az atyjától és még néhány embertől látta".

Másodjára 1902-ből, egyik legnagyobb magyar művészünknél, Fadrusz Jánosnál olvastam. Ő készítette a kolozsvári Szent Mihály templom előtt álló Mátyás király szobrot (amelyért a Kolozsvári Egyetem díszdoktorává választották) és a zilahi Tuhutum emlékművet, amelynek talapzatára rovásírásos táltos ének került. Róla tehát legkevésbé sem állítható, hogy rossz, ártó szándékkal találta volna ki a rovás-írás elnevezést. Fadrusz írása először a Szilágy című lapban, majd a Magyar Szóban jelent meg. Idézem: "A magyar rovás-írás, ősi kultúránk e vitás kérdése perdöntő fordulóra ért. Kitudódott, hogy a rovás-írás nem csak emlék - de való, eleven kincse a nemzetnek, hogy még máig is él a magyar nép között és hibátlanul fönntartja eleink ősi kultúráját."

Állítását bizonyítékokkal támasztja alá, többek között Tar Mihály Temes vármegyei, omori földműves rovásírásos tevékenységével.

Fadrusz János büszke, örvendező megállapítása, miszerint a rovásírás még él és fenntartja régi műveltségünket, felkeltette a Hunfalvy Pál 'emlőin' nevelkedett akadémikusok haragját, s Szily Kálmán, az akkori főtitkár nyomban bizottságot hozott létre, amelynek feladata volt Fadrusz János állításának hivatalos és tudományos vizsgálata. E bizottságba magát Fadruszt is beválasztották és tagja volt többek között egy nevét Ferberről Szinnyeire változtató nyelvész és a hét éves koráig csak németül beszélő Hermann Ottó. S ha valaki most Széchenyi István példájával állna elő, Kéri Edit színművésznő bizonyította, hogy Széchenyi előbb beszélt magyarul, mint németül.

A vizsgálóbizottság tagjai (természetesen Fadruszt kivéve) sorra hozták a 'tudományos' bizonyítékokat, hogy nagy szobrászunk állításai hamisak. Nem boldogultak azonban Tar Mihállyal, akinek olyan pártfogója akadt, mint Király Pál, a Budapesti I. Kerületi Tanítóképző irodalomtörténész főigazgatója. Király Pál rovásírásos emlékeink gyűjtője volt, Tar Mihállyal rovásírásos levelezést folytatott, meglátogatta őt Erdélyben. Tar Mihály az őseitől tanult írásról, amelyet ő atyja után szittya írásnak nevezett, könyvtárakban igyekezett tájékozódni és rokonsága körében is emlékeket gyűjtött. Az akadémiai bizottság egyébként a 'betű-rovás' elnevezést tartotta helyesnek.

Király Pál, Fadrusz János és Tar Mihály ellen a korabeli sajtó egy részében nemtelen, lejárató támadások indultak, más részük pedig védte a magyar ügyet. A csata első áldozata a Hunfalvyt élesen bíráló Király Pál volt, akitől Tar Mihály 1902. szeptember 10-én még a rovásírással kapcsolatban nagy terveket szövögető levelet kapott, amelyre ő (t.i. Tar) 15-én válaszolt. Október 16-án azonban már fájdalommal és megdöbbenéssel írja, hogy Király Pál váratlan elhunytáról értesítette annak családja...
A következő céltábla Tar Mihály volt. Szeptember 28-án Szily Kálmán akadémiai főtitkár egy akadémia tagot, továbbá egy alispánt, egy főszolgabírót és két tanárt küldött rá az omori földművesre, akinek házában a községi bíró jelenlétében jegyzőkönyvet vettek fel arról, hol, kitől tanulta s kivel levelezett rovás, azaz szittya írással.

Mindenesetre Tar Mihály valahogy túlélte az akadémiai érdeklődést, mert másnap, amikor Sebestyén Gyula néprajzkutató meglátogatta, még életben volt. Bár könyvében Sebestyén is a hamisítók között tárgyalja Tar ügyét, annyit azért megtett, hogy elutazott Békés megyébe és kiderítette, hogy Tar nagyapja számadó gulyás volt, s a gerendákon mindig ott lógtak a pásztorok rovásai, tehát nem könyvből hamisította az írásait. Tar Mihály becsületét igazán Forrai Sándor állította helyre 1994-ben megjelent könyvében, ahol leírja, hogy felkereste őt Tar Mihály Temesváron élő unokája, Ferenczyné Tar Katalin és megerősítette, hogy nagyapja a családból hozta a rovásírás ismeretét. Forrai Sándor véleménye, hogy Tar inkább dicséretet érdemelt volna hagyományőrzésért, mint elmarasztalást és megfélemlítést.

Az akadémiai bizottság útjában tehát már csak Fadrusz János állott, aki ahelyett, hogy meghátrált volna, a Budapesti Hírlap 1902 decemberi számában tanulmányt jelentetett meg, amelyben a magyar rovásírás, az egyiptomi hieroglif és hieratikus írás, valamint az etruszk írás rokonságát bizonyítja. (S bár akkor hivatalos részről ezért épelméjűségét kétségbe vonták, az idő őt igazolta.) 1903 márciusában az akadémiai bizottság ismét összeült a rovásírás dolgában, az elmarasztaló döntést azonban meghiúsította, hogy Fadrusz kimentette magát jelezvén, hogy a rovásírásra vonatkozóan újabb perdöntő adatokat talált.
Hogy melyek voltak ezek, azt talán soha nem tudjuk meg. 1903 november 30-án ugyanis Szily Kálmán tudományos akadémiai főtitkár vezetésével a bizottsági tagok ismét összegyűltek, s jegyzőkönyvileg sajnálkoztak, hogy Fadrusz János bizottsági tag, a magyar művészet nagy kárára elhunyt. (45 éves volt!!!) Ezután már semmi akadálya nem lehetett annak, hogy a következő határozatot rögzítsék:

"A rovott betűs szöveg-írás, közönségesen rovás-írás, a magyar nép között nem él."

Rovás-írása más népeknek is maradt fenn (pl. pelazgok, etruszkok, ógörögök, germánok, latinok, türkök). Ezek az írások azonban mind a magyarok ősei által a Kárpát-medencében kialakított rovásírásból származnak, amelyet ma székely-magyar rovásírásnak nevezünk. (Lásd Friedrich Klára-Szakács Gábor: Kőbe vésték, fába rótták... című könyvében a Tatárlaka titka című fejezet)

A rovás felületbe, a rovásírás felületre történik. A futár rótt betűket vitt a futárboton, a szkíták ércoszlopba vésték történetüket, ezek rovások voltak. Pergamenre, papírra, selyemre írt, festett betűink pedig rovásírások. A rovó, vagy ravó megbecsült tudós ember volt őseink társadalmában. Bár írni, olvasni mindenki tudott a juhászgyerekektől a fejedelmekig, a rovó feladata volt minél szebben, díszesebben vezetni rovásírásos krónikáinkat, vagy minél gyorsabban, minél szellemesebb rövidítésekkel lejegyezni az uralkodók utasításait, vagy minél rejtjelesebb formában rögzíteni az államtitkokat.

Ezer évvel ezelőtt a rovásírás és ősműveltségünk erőszakos üldözésével kezdtek a rovás szóhoz rossz értelmezéseket, fogalmakat tapasztani, azt sulykolták, hogy 'primitív', azaz kezdetleges. Ebben az időben tiltották be nyelvünk hangjaihoz tökéletesen alkalmazkodó írásunkat, kezdték emlékeit eltüntetni. S tették ezt folyamatosan olyan hatékonysággal, hogy 1903-ban az akadémiai bizottság kárörömmel vehette jegyzőkönyvbe, hogy a rovásírás a magyar nép között már nem él.

Az eddig megtalált adatok szerint tehát a rovásírás szót Fadrusz János használta először a 20.század első éveiben, s hazaszeretetét, őstiszteletét ismerve, bizonyosan nem ártó szándékkal. Előtte a szkíta-hun-székely-régi magyar elnevezéssel találkozunk. A Tordos-Vinca (Bánáti) műveltség leleteinek megismerése óta azonban tudjuk, hogy már az újkőkorban itt élő őseink is használták. Nevüket ugyanúgy nem tudjuk, mint azt, hogy a sumérek, hogyan nevezték önmagukat. Sőt, rovásírásunk jeleinek 20-25 000 éves előfordulásáról is tudunk a Kárpát-medencében, így nevezhetnénk akár gravetti írásnak is.

Tehát nem helytelen és kártékony, ha ősi írásunkat jellege után rovásírásnak nevezzük, annál is inkább, mert az utóbbi évszázadban közel száz hazaszerető és őseit tisztelő, múltunkkal nem ártó szándékkal foglalkozó kutató adott rangot ennek az elnevezésnek. Szakács Gábor véleménye szerint fontosabb lenne ezt az írást oktatni, terjeszteni, megfejtéseket készíteni, új emlékeket felkutatni, a régi emlékeknek megfelelő kiállítóhelyet létrehozni, Forrai Sándor vándorkiállítását felújítani és kiegészíteni, versenyeket, rovásíró köröket szervezni, mint minden előtanulmány nélkül rögtön megkérdőjelezni ősi írásunk köztudatba átment elnevezését, s ezzel szándékosan megzavarni, elbizonytalanítani az érdeklődőket.

S végül néhány név azok közül, akik műveikben használták, használják a rovásírás szót, s akikről ártó szándékot feltételezni tiszteletlenség és tudatlanság:

Andrássy Kurta János, Badiny Jós Ferenc, Bakay Kornél, Balás Gábor, Barátosi Lénárth Lajos, Berkesi Gyula, Csajághy György, Csallány Dezső, Csepregi Ferenc, Deák Dezső, Erdélyi István, Fehér Mátyás Jenő, Fehérné Walter Anna, Ferenczi Géza, Forrai Sándor, Für Zoltán, Gondos Béla, Gönczi Tamás, Grandpierre K.Endre, Grandpierre Attila, Gyenes József, Hankó Ildikó, Jakubovich Emil, Kabay Lizett, Kémenes Antal, Kisfaludy György, Kiszely István, László Gyula, Libisch Győző, Magyar Adorján, Makkay János, Marton Veronika, Molnár V. József, Molnos Angéla, Pap Gábor, Pataky László, Radics Géza, Ráduly János, Szondi Miklós, Szőke István Atilla, Szőke Lajos, Szőllősy Kálmán, Tarics Péter, Tisza András, Vékony Gábor, Wass Albert, Zakar András, Z. Urbán Aladár...

Friedrich Klára

Szakirodalom
Fischer Károly Antal: A hún-magyar írás és annak fennmaradt emlékei (Budapest 1889)
Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig (Antológia Kiadó 1994)
Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás (1909, Reprint, Püski 1999)
A rovás-írás él-e a magyar nép között? (A M. Tud. Akadémia jelentése, 1903) (Ez utóbbiért köszönet Lukács Ágnes tanárnőnek)

Nyitólap
ROVÁSÍRÁS
A rovásírás szó védelmében
Oldal tetejére