Nyitólap

ROVÁSÍRÁS

Rovásírás, a magyar hagyaték

A világban mesterségesen terjesztett, egységesítésnek is nevezhető globalizáció ellenében a harc csupán egyetlen eszközzel vehető fel, a hagyományőrzéssel. Ezt a magyarság számára a rovásírás jelenti, amely sokkal mélyebb gyökerekkel rendelkezik, mint amit a "hivatalos tudomány" elismer.

A jelenleg is dúló számos helyi háború bármely fél számára csak átmeneti hatalmat biztosíthat. Ennél sokkal hosszabb távon gondolkodott Napóleon külügyminisztere, Francois Talleyrand, akit a császár a magyarok elleni hatékony hadviselés módjáról kérdezett. "Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!" - hangzott az állítólagos válasz. Márpedig e homályba vesző magyar múltnak elvitathatatlan része a több ezer éves rovásírás, amelynek elvétele, azaz ősi létének tagadása a francia politikust igazolja. Hogy miért?

A gondolatok rögzítésének legtökéletesebb módja a betűkből álló írás, amely a beszédhangokhoz igazodik. Ennek alapja a magyarság esetében a rovásnak nevezett, már a pergamenre, papírra történő kézírás és a könyvnyomtatás előtt használt vésett betűrendszer. Előnye, hogy az egy hangot több esetben két, sőt három betűvel is jelző latin alak helyett az egy hang egy betű módszert használja. Egyszerű volt, minden gyermek játszva megtanulhatta, amit a legifjabbaknál napjainkban is tapasztalhatunk.

Bár a tudomány legrégibbnek a hozzávetőleg ötezer éves mezopotámiai kép- és ékírást tartja - ezek hangértékeik megfejtése óta értelmezhetők is -, vannak korábbi emlékeink. Közülük legősibbet, a bajóti Jankovich-barlangban Hillebrand Jenő ősrégész találta 1913 és 1925 között végzett ásatásai során. A 15-20 ezer éves, bolygatatlan rétegben vésett csontdarabkára lelt, ám a véseteket csak díszítésnek vélte. Friedrich Klára rovásírás-kutató mutatta ki róluk, hogy régi írásunk betűi. Figyelemre méltó, hogy ezek egyike alakilag azonos Kassai István építőmesternek az 1464-ben épült bártfai templomon megmaradt, szintén összerótt névjegyével. Márpedig összerovás, (magasabb szintű elvont gondolkodást igénylő rövidítés) csak a magyarral rokon szkíta, hun, avar népcsoportok írásában fordul elő gyakran, míg az etruszkoknál, germánoknál, latinoknál elenyésző mennyiségben.

Fontos tudni, hogy a X. században ránk kényszerített latin betűsorban tizenhárom hangunkra - TY, GY, NY, LY, SZ, ZS, CS, K, J, Á, É Ö, Ü - nem volt jel. 1184-ben a latin ábécé még csak 24 betűs volt, ezért fura az 1055-ből származó Tihanyi alapítólevél "feheruuaru rea meneh hodu utu rea" (Fehérvárra menő hadi útra) részlete is, amely a magyarral ellentétben különválasztja a szavaktól a ragokat. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy a 24 betűs latinnal szemben régi rovásábécéink 32 betűből álltak, 7 magánhangzóval: A, E, I, O, Ö, U, Ü.

A rovásírás igen jelentős emléke az erdélyi Tatárlakán (jelenleg Tartaria) talált 7800-8200 éves agyagtáblácska, amelyen Z, NY, GY rovásbetűinkre hasonlító jelek és összerovások (ligatúrák) találhatók. A lelet korszakos fontosságú, hiszen egyes karcolatai 1000-1500 évvel régebbiek a szintén írástörténeti jelentőségű mezopotámiai képírásnál. Ez is alátámasztja a feltételezést, hogy az általános megállapítással ellentétben az írásbeliség bölcsője nem ott, hanem a Kárpát-medencében ringott.

Hogy nem véletlenszerűségről van szó, azt a világ első régésznője, az erdélyi Torma Zsófia bizonyította a XIX. században a Maros partfalából kiásott, a Tordos-Vinca-műveltséghez tartozó több száz írásjegyes korongjával. Ennek számos - a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban a régésznő nevének említés nélkül kiállított - darabján a napjainkban is használatos rovásírásunk betűi azonosíthatók.

A kora középkortól kezdve számos egyházi ember, koruk írástudó történészei, Kézai Simon, Kálti Márk, Thuróczy János, Antonio Bonfini, Verancsics Antal, Szamosközi István, Bél Mátyás szkíta-hun írásnak nevezték. Thelegdi János későbbi érsek, majd püspök 1598-ban a Rudimenta, azaz a hunok régi nyelvének elemei című tankönyvében írta: "a hun betűkről, melyek közönségesen székely betűknek neveztetnek." Használhatóságuk bizonyítékául a Miatyánk és a Hiszekegy imákat rovásírással is bemutatta kiadványában.

Bél Mátyás betűsora

Csak néhány tudóst mutattam be azok közül, akik cáfolhatatlanok, ezért ellenzőik azt hangoztatták: oly kevés régi emlék maradt ránk, hogy azokból bizonyító erejű következtetés nem vonható le. Így tett Hunfalvy Pál nyelvész, néprajzkutató is, aki a Die Ungarn oder Magyaren című, 1881-ben megjelent művében tagadja, hogy a magyaroknak a kereszténységre térítés előtt saját írásuk volt. Szerinte a magyarok ősi írását néhány XVII. századi tudós találta ki.

Kállay Ferenc A pogány magyarok vallása című könyvében (1861) olvashatjuk: "...hogy több írásos emlékek fenn nem maradtak, az nem csuda, ha meggondoljuk, hogy nálunk mint másutt a pogány írások s babonás jegyzékek a keresztény fejedelmek parancsára elégettettek, megsemmisíttettek. Nevezetesen I. András parancsában meghagyatik, hogy minden magyar s idegen, ki Magyarországban lakik, fejét és jószágát veszítse el, ha scythiai nemzeti pogány hitét el nem hagyja, a pogány és scythiai szertartásokat s hamis Isteneket el kell törleni, a bálványok pedig lerontassanak."

A rovásemlékek számát az is csökkenti, hogy a hivatalos tudomány egyes képviselői hamisítványként tekintenek rájuk. Ilyen a Budapesti Történeti Múzeum kőtárának pincéjében őrzött, Margit-szigeti kolostor falában talált rovásjeles kő, amelynek megtekintésére és tanulmányozására e sorok írója Friedrich Klárával 2002 júliusában kapott engedélyt. Az emléket a neves Csallány Dezső régész, múzeumigazgató és Pataky László mérnök, rovásírás-kutató vizsgálta 1966-67-ben. A kő jeleit mindketten XIII. századinak tekintették, ami időben egybeesett az egykori Nyulak-szigetén IV. Béla 1252-ben alapította kolostoréval. Ennek ellenére a kő továbbra is a pincében porladozik.

Az első teljes rovásábécét a Luigi Ferdinando Marsigli által 1699-ben, a gyergyószárhegyi templomban talált rovásbotra vésett naptárból ismerjük, amely a rajta található keresztény ünnepek és névnapok alapján a tudomány szerint XIII. századi lehet. Hogy az egyszerű népnek rovásbetűkkel jelezték a tudnivalókat, azt bizonyítja, hogy ők csupán a latin betűs írást nem ismerték, az ősi "hagyatékot" viszont olvasni tudták, tehát nem voltak analfabéták. Az 1483-tájáról származó Nikolsburgi ábécé jelzi, hogy az akkor uralkodó Hunyadi Mátyás udvarában is jelen volt ez az írásműveltség és az adókat is számrovás botokon jegyezték fel.

A rovásírás elnevezést a XX. század elején Tar Mihály juhász, aki őseitől tanulta, és Fadrusz János, legnagyobb szobrászaink egyike, a kolozsvári Mátyás-szobor alkotója adta régi írásunknak, amellyel tökéletesen kifejezték fába róható, kőbe véshető, papírra egyaránt írható jellegét. Székely-magyar rovásírásnak is nevezik, mivel legtöbb emlékét a székelyek őrizték meg számunkra.

Az 1910-es években indult magyarországi cserkészmozgalom kezdettől fogva felvállalta, terjesztette, tanította ősi írásunkat. Forrai Sándor, ifjúként maga is a mozgalom tagja, majd református presbiter tudományos alapossággal írt könyveiben gyűjtötte össze az emlékeket. Amikor a Jóisten magához szólította "tanár urat", jelentős számú támogatója javaslatára Forrai Sándor rovásírás-kutatása Magyar Örökség díjat kapott. Ezt megelőzően még megérhette, hogy a róla elnevezett rovásíró kör az egész Kárpát-medencére kiterjedő rovásírásversenyeket szervezett.

Hazai és határon túli támogatói előterjesztésére 2015 júniusában a rovásírás Old Hungarian elnevezéssel bekerült a nemzetközi írásrendszereket hitelesítő UNICODE elnevezésű rendszerbe. Ehhez jelentős segítséget nyújtott a döntőbizottság tagja, Michael Everson. Nem kevésbé figyelemre méltó eredmény, hogy a székely-magyarnak nevezett rovásírás a Nemzeti alaptanterv része lett, ezért néhány órában a Hon és népismeret tantárgy keretén belül oktatható. Ezeken a tanórákon a UNICODE-ban hitelesített betűket és helyesírási szabályokat ismertetik meg a tanulókkal, kizárva a világhálón felbukkanó, nem hagyománykövető ábécéket.

Őseink írása a magyarság és a vele rokon elődnépek, azaz szkíták, hunok, avarok hagyatéka, egyúttal felveti Kárpát-medencei ősiségünk lehetőségét. Hogy az itt őshonos magyarságot a későbbiekben máshová is eljuttatta a történelem vihara, már további kérdés.

Egy biztos: a gyökerétől megfosztott fa átmeneti zöldellés után elpusztul. A magyar beszéd hangjait maradéktalanul magába foglaló rovásírás ősi hagyaték, amely büszkeséggel tölti el gyakorlóit és megerősíti nemzettudatukat. Hála érte mindazoknak, akik névvel vagy névtelenül, pártpolitikai hangsúly nélkül önzetlen kutatásaikkal, tanításaikkal segítették közkinccsé tételét.

Szakács Gábor

Magyar Demokrata 2016. szeptember 6.

Nyitólap

ROVÁSÍRÁS

Rovásírás, a magyar hagyaték

Oldal tetejére