A puszta, télen
|
|
|
A puszta, télen
|
|
|
A puszta, télen |
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! - írta versében Petőfi Sándor 1848 januárjában. És bár az éppen időszerű politika többször is megpróbálta átalakítani a Hortobágy eredeti arculatát, ez csak részben és átmenetileg sikerült. Mert itt az ősi hagyományok megmaradtak, illetve újraélednek.
 |
|
Gencsi Zoltán |
December elején téli szállásra
hajtották állataikat a pásztorok, a Hortobágy folyó vizébe sajtárból bort és
tejet öntöttek, a rájuk bízott jószágokkal pedig a hagyományokhoz híven rovás
vésetes botokon számoltak el a gazdák felé. Bár ez a jelent csupán néhány másodperces
hírt jelentett, üzenete meghatározó a múlt és jelen összekapcsolása szempontjából.
Gencsi Zoltán, a Hortobágyi Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója ott jártunkkor elmondta, a környező településeken évszázadokon át ezt a módszert használták a pásztorok az elszámolásnál. Maguk hat évvel ezelőtt élesztették fel ezt a szokást, ami összekötődik az Advent köszöntésével is, hiszen pásztortűzzel gyújtják meg az első adventi gyertyát. Előtte megtekintették a debreceni Déry Múzeum rovásbotjait, amióta pedig a nádudvari kézműves iskola volt művészeti vezetője, Galánfi András beindította Hortobágy településen a kézművészeti udvart, ezeket maga készíti. Pásztormúzeumuk a 60-as évektől mutat be a környékbeli településeken hétköznapi eszköznek számító rovásfákat, a hajdúk letelepítésének 2009-ben négyszáz éves évfordulóját ünneplő Hajdúböszörmény Hajdúsági Múzeuma a gyermekek számára összeállított foglalkoztatási programjai közé a rovásfakészítést is felvette. Az egykori pásztorságot adó településeken napjainkban is élnek a pásztornemzedékek, amelyekben a nagypapa féltve őrzi szűrét, a nagybundát, a kalapot, a környékbeli pásztorünnepeken pedig, így Nádudvaron, a rovásfákkal újra játsszák a hagyományos elszámolást.
 |
|
Gencsi Zoltán és Szarvas Zoltán gulyás rovásbot cseréje |
Ami ma hagyományőrzés és
látványosság, az száz évvel ezelőtt nemlétezőnek minősült. 1903. november 30-án
Szily Kálmánnak, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának vezetésével összeült
bizottság még határozatában rögzítette:"…a rovott betűs szöveg-írás, közönségesen
rovás-írás a magyar nép között nem él." Szerencsére nem mindenki gondolkodott
így. Madarassy László néprajzkutató
tanulmányt közölt a hajdúszoboszlói számrovásokról és lefényképezte a kiskunhalasi
városi levéltárban őrzött, tizenhat rovásvésetes fapálcát is. "Ez fontos
bizonyítéka annak, hogy ősi írásunk nem csak Erdélyben, hanem a Nagy-Magyar
Alföldön és más magyar nyelvű területeken is széles körben használatos volt,
de a felvidéki határjárásokról is vannak középkori rovásírásos emlékeink"
- írja Friedrich Klára rovásíráskutató. Azt is kiderítette, hogy a már említett
Szily Kálmán nem volt rest vizsgálóbizottságot küldeni Tar Mihály omori földműveshez,
hogy keresztkérdéseikkel rábizonyítsák, nem is őseitől, hanem könyvekből tanulta
ezeket a betűket, azaz hiteltelenül állította a szokás ősiségét. Bár a bizottság
kudarcot vallott, ugyanis a gyanúsított számadó gulyás nagyapjának rováspálcái
ott lógtak a ház gerendáin, becsületét végül csak Forrai Sándor tudta visszaadni
1994-ben. Könyvében leírta Tar Mihály unokájának nála tett látogatását, aki
megerősítette, hogy nagyapja nem könyvekből, hanem a családból hozta magával
a rovásírás ismeretét.
A halasi rováspálcákat egyébként
évtizedekig nem láthatták az érdeklődők, mielőtt ezek Friedrich Klára kutatásának
eredményeképpen előkerültek, és így a halasi származású Kormos Krisztián a számítógépes
rovásírás egyik fejlesztője a Thorma János Múzeumban lefényképezhette azokat.
A hortobágyi hagyományőrzők tehát nem légből kapott turistalátványosságra törekedtek,
amikor hat évvel ezelőtt felelevenítették a jószág téli szállásra hajtásakor
szokásos elszámolást.
A legeltetés rendszeréről
ismét Gencsi Zoltán tájékoztat. A Debrecentől keletre lévő erdős pusztákon telelt
jószágot tavasszal a városi Segner téren, a kisállomásnál egykor állt sarokkocsmában
számolták le egyenként a civis gazdák és pásztorok. Ezt rovásra vették, majd
a fát kettéhasították, egyik fele a pásztornál, másik a gazdánál maradt, így
indultak a legelőre. Akkor még nem tudták, hogy ez a kettős könyvelés alapja,
hiszen a kihajtási állatlétszámot rótták fel, a szaporulatról, valamint az elhullásról
pedig ősszel adtak számot. Nem véletlen, hogy a népdal ezt így foglalja össze:
"Tavasszal a kihajtáskor, akárki is lehet pásztor, bezzeg ősszel, számadáskor
az a pásztor, aki számol".
A legeltetés addig tartott,
meséli az igazgató, amíg a jószág havat nem hozott a hátán, tehát fel tudta
venni a füvet a szabadban. Ezt követően áthajtották Debrecen városán azokra
az erdőspusztai tisztásokra, amit egész nyáron kaszáltak és télen az ott keletkezett
kaszálékkal, szénával etették, mivel a Kárpát-medencében kialakult szürke marha,
nóniusz, hortobágyi fehér és fekete racka nem igényelt tető alatti teleltetést,
csupán szélvédett helyet. Ennek a célnak kiválóan megfeleltek az említett erdőspusztai
tisztások, hiszen a körülöttük lévő erdő felfogta a szelet.
A szilaj teleltetés kezdete
még Szilágyi Erzsébet idejére nyúlik vissza, aki a Hunyadi fiakkal szívesen
töltötte a nyarat Debrecenben, hiszen földbirtokai itt és Balmazújváros környékén
terültek el. Ő adta az első jogot Debrecennek, hogy a város a Hortobágy folyón
vámot szedhessen, polgárai abban halászhassanak, a Hortobágy folyó környéki
legelőket járathassák, fűbért vethettek ki, használhatták a környékbeli erdőket,
sőt vadászhattak is bennük. Ezek a jogosítványok egészen a II. világháború végéig
voltak érvényben, ekkor azonban minden nagyobb település elveszítette külső
földbirtokait, amelyek állami gazdaságok, például a Hortobágyi Állami Gazdaság,
láncolatává váltak.
A hortobágyi puszta Debrecen
külső legelőterülete volt, közepén az azonos nevű kis település akkor jött létre
1966-ban, amikor az állami gazdaság az ország minden részéből beszippantotta
a kétkezi munkásokat. A térségben folyó állattenyésztő tevékenység annyira példa
értékűvé vált, hogy erre már idegenforgalmi bemutató helyeket, illetve ünnepsorozatokat
is fel lehetett fűzni.
Ami a puszta jellegzetes
jószágát, a szürke marhát illeti, fennmaradását dr. Bodó Imre főállattenyésztő
leleményességének köszönheti. A XIX. század végén még milliós nagyságrendű,
Kárpát-medencei állomány az 1960-as évek elejére alig kétszáz egyedre csökkent.
Ennek egyik oka, hogy az első világháború után szétszakadt az ország és a tenyészetek
jó része külföldre került, a két háború között elindult gépesítés hatására pedig
az igavonásból is elkezdett kisodródni a szürke. Másrészt Nyugat-Európában olyan
marhafélék jelentek meg, amelyek bizonyos teljesítményekben túl is szárnyalták,
a húsmarha gyorsabban hízott, a tejelő több tejet adott. A második világháború
után még a politika is beletenyerelt az állattenyésztésbe és a Szovjetunióból
származó kosztromai marhával kellett a teljes magyar állományt felülkeresztezni.
Ez olyannyira sikerült, hogy az utolsó kétszázas gulyát Bodó Imre rejtette el
a puszta mélyére néhány bikával, ami a fajta megmentésének magvát képezte.
Az újabb jelentős fordulat
a rendszerváltás után következett, amikor megalakult egy szürkemarha tenyésztő
egyesület, amelyik
karöltve a nemzeti parkok óriási legeltetési igényével elkezdte fejleszteni
az állományt, ami napjainkra elérte a húszezres létszámot, ebből hétezer a tehén.
Ezt az egész világon sikertörténetként tartják számon, hiszen a kipusztulástól
megmentett régi háziállatfajtából ismét haszonállat lett.
 |
|
A szürke marha |
"Gyakran hallani, hogy
az olaszok a maguk számára védették le az EU-ban a mi szürkénkhez megszólalásig
hasonló, maremannak nevezett jószágukat, ez azonban több szempontból sem igaz
"- cáfolja a szóbeszédet Gencsi Zoltán. Fajtát ugyanis nem lehet levédeni,
csak a húsát, márpedig ennek Toscana igencsak bőviben van a maga ötvenezres
jószágállományával, ráadásul senki nem tudja bizonyítani a mi szürkénkkel való
rokonságukat. Ez tehát nem akadálya, hogy mi a miénket levédessük, amiben az
olaszok is támogatnak, az EU-s igénybejelentésről ugyanis minden tagország elmondhatja
a véleményét. Az eljárás mintegy másfél évig tart, ebből már csak néhány hónap
van hátra a magyar igény várható elfogadásáig.
Igen fontos döntés előtt
állunk, hiszen nem csak a húsról beszélhetünk, hiszen ennek a jószágnak hasznosítható
szarva, szaruja, csontja, bőre is van, és éppen az állatlétszám növekedésének
köszönhető, hogy a Hortobágyon erősödik a kézművesség.
Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy miközben a gazdaságtalan felvásárlási
árak miatt a gazdák levágni kényszerülnek teheneiket, a szürke esetében éppen
ellenkező a folyamat. Ennek okát így magyarázza a szakember:
- "Amióta az Alkotmánybíróság
1995-ös döntése értelmében a Nemzeti Parkok nem kerülhetnek magántulajdonba,
óriási mértékben kezdték felvásárolni a földterületeket. Mivel ezek legelőin
nem szeretnek kaszálógépeket és fűnyírókat látni, olyan nagy testű kérődző állatokra
volt szükségünk, amelyek legeltetésével ezt a, mondjuk úgy, karbantartást elvégezni
képesek, azaz szürkemarhára - érvel az igazgató és hozzáteszi, nem minden azon
múlik, hogy egy kiló hús mennyibe kerül a boltokban. Legalább ennyire lényegesek
az áttételes szolgáltatások is, így a génmegőrzés, a legelőterületek fenntartása,
a látvány, az ehhez kapcsolódó kultúra táncaival és zenéivel, a gasztronómia
és persze a két pusztai ünnepség, ami a Nemzeti Parkban olyan, összetetten terebélyesedő
élménycsomagot nyújt, amivel aligha lehet a világ más részein találkozni. A
Hortobágyon ráadásul nem aprózódtak fel a gyepterületek, a pásztorság is megfiatalodott,
már nem öreg bácsikákkal találkozunk, hanem tetterős 40-50 éves férfiakkal.
2008-ban a Turizmus Rt. által a Magyarország
legjobb élő hagyományokkal rendelkező helyszíne címmel kiírt pályázatot, a Hortobágy
nyerte meg, hiszen nem egy alkalmi fesztivállal, hanem a mindennapos életformával
jelentkezett.
Náluk nem beöltözött színészek
és kaszkadőrök a pásztorok, ami egyébként már a kézfogásnál kiderül, akik legtöbb
helyen lejáratták a csárdai turizmust. Márpedig ennek kimagasló üzenete van
az egész magyar legeltető állattartással kapcsolatban, hiszen ha évszázadokon
keresztül Európa húséléskamrája voltunk és a nagyállathajtó utak mentén ezek
tizenkét-tizennégy kilométerenként helyezkedtek el, ott minden ennek a kiszolgálását
célozta. A jószágokat tisztasággal és etetésre szolgáló legelőterülettel kellett
fogadniuk és ha mindezt elrendezték, a pásztor csak akkor mehetett be a csárdába.
Úgy tíz éve az osztrákok,
németeket, olaszok már le is csaptak az európai marhahajtó út adta lehetőségre
és próbálják turisztikai látványossággá fejleszteni. Jól ismerik a hajtóút menti
települések értékeit, ott sétáltatják a vendéget, megnézetik vele a kulturális
látnivalókat, műsorokat, sajátos éttermeiket pedig gasztronómiai csodákkal árasztják
el. Magyarországon ennek híre-hamva sincs, pedig ezt nálunk hitelesebben senki
nem tudná bemutatni, arról nem is beszélve, hogy becsatlakoztatva az elcsatolt
országrészeket, össze tudná fogni a legkülönfélébb helyszíneket, ahol mindenki
bemutathatná a saját értékeit. Akár a magyarság jelképe is lehetne ez az úthálózat
rendszer, ami például Erzsébet királynő útját követi Gödöllőtől Münchenig.
Télidőben azonban nem ennek van itt az ideje. Ilyenkor Petőfi Sándor A puszta, télen című versének sorai érvényesek:
"De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat."
Szakács Gábor
Magyar Demokrata 2010/1.
Fényképek: T.Szántó György
 |
|
A puszta, télen
|
|
|