Nyitólap
ÉLŐ ROVÁS
A puszta, télen

A puszta, télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! - írta versében Petőfi Sándor 1848 januárjában. És bár az éppen időszerű politika többször is megpróbálta átalakítani a Hortobágy eredeti arculatát, ez csak részben és átmenetileg sikerült. Mert itt az ősi hagyományok megmaradtak, illetve újraélednek.

Gencsi Zoltán

December elején téli szállásra hajtották állataikat a pásztorok, a Hortobágy folyó vizébe sajtárból bort és tejet öntöttek, a rájuk bízott jószágokkal pedig a hagyományokhoz híven rovás vésetes botokon számoltak el a gazdák felé. Bár ez a jelent csupán néhány másodperces hírt jelentett, üzenete meghatározó a múlt és jelen összekapcsolása szempontjából.

Gencsi Zoltán, a Hortobágyi Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója ott jártunkkor elmondta, a környező településeken évszázadokon át ezt a módszert használták a pásztorok az elszámolásnál. Maguk hat évvel ezelőtt élesztették fel ezt a szokást, ami összekötődik az Advent köszöntésével is, hiszen pásztortűzzel gyújtják meg az első adventi gyertyát. Előtte megtekintették a debreceni Déry Múzeum rovásbotjait, amióta pedig a nádudvari kézműves iskola volt művészeti vezetője, Galánfi András beindította Hortobágy településen a kézművészeti udvart, ezeket maga készíti. Pásztormúzeumuk a 60-as évektől mutat be a környékbeli településeken hétköznapi eszköznek számító rovásfákat, a hajdúk letelepítésének 2009-ben négyszáz éves évfordulóját ünneplő Hajdúböszörmény Hajdúsági Múzeuma a gyermekek számára összeállított foglalkoztatási programjai közé a rovásfakészítést is felvette. Az egykori pásztorságot adó településeken napjainkban is élnek a pásztornemzedékek, amelyekben a nagypapa féltve őrzi szűrét, a nagybundát, a kalapot, a környékbeli pásztorünnepeken pedig, így Nádudvaron, a rovásfákkal újra játsszák a hagyományos elszámolást.

Gencsi Zoltán és Szarvas Zoltán gulyás rovásbot cseréje

Ami ma hagyományőrzés és látványosság, az száz évvel ezelőtt nemlétezőnek minősült. 1903. november 30-án Szily Kálmánnak, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának vezetésével összeült bizottság még határozatában rögzítette:"…a rovott betűs szöveg-írás, közönségesen rovás-írás a magyar nép között nem él." Szerencsére nem mindenki gondolkodott így. Madarassy László néprajzkutató
tanulmányt közölt a hajdúszoboszlói számrovásokról és lefényképezte a kiskunhalasi városi levéltárban őrzött, tizenhat rovásvésetes fapálcát is. "Ez fontos bizonyítéka annak, hogy ősi írásunk nem csak Erdélyben, hanem a Nagy-Magyar Alföldön és más magyar nyelvű területeken is széles körben használatos volt, de a felvidéki határjárásokról is vannak középkori rovásírásos emlékeink" - írja Friedrich Klára rovásíráskutató. Azt is kiderítette, hogy a már említett Szily Kálmán nem volt rest vizsgálóbizottságot küldeni Tar Mihály omori földműveshez, hogy keresztkérdéseikkel rábizonyítsák, nem is őseitől, hanem könyvekből tanulta ezeket a betűket, azaz hiteltelenül állította a szokás ősiségét. Bár a bizottság kudarcot vallott, ugyanis a gyanúsított számadó gulyás nagyapjának rováspálcái ott lógtak a ház gerendáin, becsületét végül csak Forrai Sándor tudta visszaadni 1994-ben. Könyvében leírta Tar Mihály unokájának nála tett látogatását, aki megerősítette, hogy nagyapja nem könyvekből, hanem a családból hozta magával a rovásírás ismeretét.

A halasi rováspálcákat egyébként évtizedekig nem láthatták az érdeklődők, mielőtt ezeket a szintén halasi származású egyetemista, Kormos Krisztián, a számítógépes rovásírás egyik fejlesztője felkutatta. Ma már a helybeli Thorma János Múzeum tárlójában megtekinthetők. A hortobágyi hagyományőrzők tehát nem légből kapott turistalátványosságra törekedtek, amikor hat évvel ezelőtt felelevenítették a jószág téli szállásra hajtásakor szokásos elszámolást.

A legeltetés rendszeréről ismét Gencsi Zoltán tájékoztat. A Debrecentől keletre lévő erdős pusztákon telelt jószágot tavasszal a városi Segner téren, a kisállomásnál egykor állt sarokkocsmában számolták le egyenként a civis gazdák és pásztorok. Ezt rovásra vették, majd a fát kettéhasították, egyik fele a pásztornál, másik a gazdánál maradt, így indultak a legelőre. Akkor még nem tudták, hogy ez a kettős könyvelés alapja, hiszen a kihajtási állatlétszámot rótták fel, a szaporulatról, valamint az elhullásról pedig ősszel adtak számot. Nem véletlen, hogy a népdal ezt így foglalja össze: "Tavasszal a kihajtáskor, akárki is lehet pásztor, bezzeg ősszel, számadáskor az a pásztor, aki számol".

A legeltetés addig tartott, meséli az igazgató, amíg a jószág havat nem hozott a hátán, tehát fel tudta venni a füvet a szabadban. Ezt követően áthajtották Debrecen városán azokra az erdőspusztai tisztásokra, amit egész nyáron kaszáltak és télen az ott keletkezett kaszálékkal, szénával etették, mivel a Kárpát-medencében kialakult szürke marha, nóniusz, hortobágyi fehér és fekete racka nem igényelt tető alatti teleltetést, csupán szélvédett helyet. Ennek a célnak kiválóan megfeleltek az említett erdőspusztai tisztások, hiszen a körülöttük lévő erdő felfogta a szelet.

A szilaj teleltetés kezdete még Szilágyi Erzsébet idejére nyúlik vissza, aki a Hunyadi fiakkal szívesen töltötte a nyarat Debrecenben, hiszen földbirtokai itt és Balmazújváros környékén terültek el. Ő adta az első jogot Debrecennek, hogy a város a Hortobágy folyón vámot szedhessen, polgárai abban halászhassanak, a Hortobágy folyó környéki legelőket járathassák, fűbért vethettek ki, használhatták a környékbeli erdőket, sőt vadászhattak is bennük. Ezek a jogosítványok egészen a II. világháború végéig voltak érvényben, ekkor azonban minden nagyobb település elveszítette külső földbirtokait, amelyek állami gazdaságok, például a Hortobágyi Állami Gazdaság, láncolatává váltak.

A hortobágyi puszta Debrecen külső legelőterülete volt, közepén az azonos nevű kis település akkor jött létre 1966-ban, amikor az állami gazdaság az ország minden részéből beszippantotta a kétkezi munkásokat. A térségben folyó állattenyésztő tevékenység annyira példa értékűvé vált, hogy erre már idegenforgalmi bemutató helyeket, illetve ünnepsorozatokat is fel lehetett fűzni.

Ami a puszta jellegzetes jószágát, a szürke marhát illeti, fennmaradását dr. Bodó Imre főállattenyésztő leleményességének köszönheti. A XIX. század végén még milliós nagyságrendű, Kárpát-medencei állomány az 1960-as évek elejére alig kétszáz egyedre csökkent. Ennek egyik oka, hogy az első világháború után szétszakadt az ország és a tenyészetek jó része külföldre került, a két háború között elindult gépesítés hatására pedig az igavonásból is elkezdett kisodródni a szürke. Másrészt Nyugat-Európában olyan marhafélék jelentek meg, amelyek bizonyos teljesítményekben túl is szárnyalták, a húsmarha gyorsabban hízott, a tejelő több tejet adott. A második világháború után még a politika is beletenyerelt az állattenyésztésbe és a Szovjetunióból származó kosztromai marhával kellett a teljes magyar állományt felülkeresztezni. Ez olyannyira sikerült, hogy az utolsó kétszázas gulyát Bodó Imre rejtette el a puszta mélyére néhány bikával, ami a fajta megmentésének magvát képezte.

Az újabb jelentős fordulat a rendszerváltás után következett, amikor megalakult egy szürkemarha tenyésztő egyesület, amelyik
karöltve a nemzeti parkok óriási legeltetési igényével elkezdte fejleszteni az állományt, ami napjainkra elérte a húszezres létszámot, ebből hétezer a tehén. Ezt az egész világon sikertörténetként tartják számon, hiszen a kipusztulástól megmentett régi háziállatfajtából ismét haszonállat lett.

A szürke marha

"Gyakran hallani, hogy az olaszok a maguk számára védették le az EU-ban a mi szürkénkhez megszólalásig hasonló, maremannak nevezett jószágukat, ez azonban több szempontból sem igaz "- cáfolja a szóbeszédet Gencsi Zoltán. Fajtát ugyanis nem lehet levédeni, csak a húsát, márpedig ennek Toscana igencsak bőviben van a maga ötvenezres jószágállományával, ráadásul senki nem tudja bizonyítani a mi szürkénkkel való rokonságukat. Ez tehát nem akadálya, hogy mi a miénket levédessük, amiben az olaszok is támogatnak, az EU-s igénybejelentésről ugyanis minden tagország elmondhatja a véleményét. Az eljárás mintegy másfél évig tart, ebből már csak néhány hónap van hátra a magyar igény várható elfogadásáig.

Igen fontos döntés előtt állunk, hiszen nem csak a húsról beszélhetünk, hiszen ennek a jószágnak hasznosítható szarva, szaruja, csontja, bőre is van, és éppen az állatlétszám növekedésének köszönhető, hogy a Hortobágyon erősödik a kézművesség.
Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy miközben a gazdaságtalan felvásárlási árak miatt a gazdák levágni kényszerülnek teheneiket, a szürke esetében éppen ellenkező a folyamat. Ennek okát így magyarázza a szakember:

- "Amióta az Alkotmánybíróság 1995-ös döntése értelmében a Nemzeti Parkok nem kerülhetnek magántulajdonba, óriási mértékben kezdték felvásárolni a földterületeket. Mivel ezek legelőin nem szeretnek kaszálógépeket és fűnyírókat látni, olyan nagy testű kérődző állatokra volt szükségünk, amelyek legeltetésével ezt a, mondjuk úgy, karbantartást elvégezni képesek, azaz szürkemarhára - érvel az igazgató és hozzáteszi, nem minden azon múlik, hogy egy kiló hús mennyibe kerül a boltokban. Legalább ennyire lényegesek az áttételes szolgáltatások is, így a génmegőrzés, a legelőterületek fenntartása, a látvány, az ehhez kapcsolódó kultúra táncaival és zenéivel, a gasztronómia és persze a két pusztai ünnepség, ami a Nemzeti Parkban olyan, összetetten terebélyesedő élménycsomagot nyújt, amivel aligha lehet a világ más részein találkozni. A Hortobágyon ráadásul nem aprózódtak fel a gyepterületek, a pásztorság is megfiatalodott, már nem öreg bácsikákkal találkozunk, hanem tetterős 40-50 éves férfiakkal. 2008-ban a Turizmus Rt. által a Magyarország
legjobb élő hagyományokkal rendelkező helyszíne címmel kiírt pályázatot, a Hortobágy nyerte meg, hiszen nem egy alkalmi fesztivállal, hanem a mindennapos életformával jelentkezett.

Náluk nem beöltözött színészek és kaszkadőrök a pásztorok, ami egyébként már a kézfogásnál kiderül, akik legtöbb helyen lejáratták a csárdai turizmust. Márpedig ennek kimagasló üzenete van az egész magyar legeltető állattartással kapcsolatban, hiszen ha évszázadokon keresztül Európa húséléskamrája voltunk és a nagyállathajtó utak mentén ezek tizenkét-tizennégy kilométerenként helyezkedtek el, ott minden ennek a kiszolgálását célozta. A jószágokat tisztasággal és etetésre szolgáló legelőterülettel kellett fogadniuk és ha mindezt elrendezték, a pásztor csak akkor mehetett be a csárdába.

Úgy tíz éve az osztrákok, németeket, olaszok már le is csaptak az európai marhahajtó út adta lehetőségre és próbálják turisztikai látványossággá fejleszteni. Jól ismerik a hajtóút menti települések értékeit, ott sétáltatják a vendéget, megnézetik vele a kulturális látnivalókat, műsorokat, sajátos éttermeiket pedig gasztronómiai csodákkal árasztják el. Magyarországon ennek híre-hamva sincs, pedig ezt nálunk hitelesebben senki nem tudná bemutatni, arról nem is beszélve, hogy becsatlakoztatva az elcsatolt országrészeket, össze tudná fogni a legkülönfélébb helyszíneket, ahol mindenki bemutathatná a saját értékeit. Akár a magyarság jelképe is lehetne ez az úthálózat rendszer, ami például Erzsébet királynő útját követi Gödöllőtől Münchenig.

Télidőben azonban nem ennek van itt az ideje. Ilyenkor Petőfi Sándor A puszta, télen című versének sorai érvényesek:

"De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
A
kár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat."

Szakács Gábor
Magyar Demokrata 2010/1.

Fényképek: T.Szántó György

Nyitólap
ÉLŐ ROVÁS
A puszta, télen
Oldal tetejére