Szőke István Atilla verse

Az égi jel

Klárának és Gábornak
rovásírásunk szakadatlan
mentéséért

Egyszer régen, hajdanában,
az ős-béke hajnalában,
megcsillant az égen a szó,
tiszta volt és fényben játszó.

Meglátták lent az emberek,
mosolyogtak szelíd szemek,
Isten üzent égre róva,
szeretetet tett a szóba.

Ragyogtak az ősi jelek,
róttak, véstek az emberek
a sok jel a földre szállott,
regévé, mesévé vált ott.

Miről szól hát a történet,
kit világítanak fények,
ki érti az égi szólást,
ki őrzi a régi rovást?

'Kinek lelke magyar lélek,
annak világítanak a fények,
az rója az ősi álmot,
az őrzi a vég világot!

Fára, botra Ő karcolhat,
múltra-orcára Ő csókolhat,
javítja a gyarló jelent,
tanítja az embertelent!

Mert a rovás, ami régi,
nem hazudhat, hiszen égi,
lett belőle, ugyan földi,
de a hitet beletölti,

Beletölti minden álmunk,
Isten-adta adományunk,
emlékeit szép múltunknak
'mit őseink reánk hagytak.

Részlet Szőke István Atilla
könyvéből