1917. március 25-én született Ózdon. Édesapja Bárczi István kőműves, az ózdi vasgyár, majd a borsodnádasdi lemezgyár elismert kazánépítője volt. Édesanyja Bugyi Marcella. Az 5 gyerek közül Zoltán a középső. (Büszkén emlegette, hogy nem sok olyan ember van, akinek van 1 bátyja, 1 nővére, 1 húga és 1 öccse.)

Egyik legrégebbi családi emlékeként idézte, hogy szülei és azok barátai hogyan fogadták 1920-ban a trianoni döntés kihirdetését: a nagyszobában körülállták a nagy asztalt, és eljárták a rabtáncot, merthogy ezután már ez lesz a sorsuk... (E tánc voltáról csak az ő szavai nyomán van információm.)

Az elemi iskolát Borsodnádasdon, a lemezgyári iskolában végezte. Igen kedvesen emlékezett a cserkészéveire. Avégett, hogy bátyja közép- és felsőfokú iskolázását segíthesse, szüleinek döntése értelmében 1930-ban, 13 évesen munkába állt a Borsodnádasdi Lemezgyárban. A családnak arra nem volt ereje, hogy minden gyerek tovább tanulhasson.

1940-ben, a II. bécsi döntést követően Észak-Erdély visszavételében katonaként vett részt. Egészen Csíkszeredáig jutott, itt ismerte meg feleségét, Bardócz Máriát, Bardócz Dénes és Sántha Erzsébet leányát. (Bardócz Dénes magyar hűsége és helytállása miatt 1941-ben NEMZETVÉDELMI KERESZT kitüntetésben részesült.)

Tüzér őrmesterként megjárta a Don-kanyar poklát, ahol az áttörés után Urivnál szovjet hadifogságba esett. 1946-ban került haza. Háborús és hadifogoly-élményeiről érdemben soha nem beszélt. Emlegette és elismerően szólt viszont az orosz dalokról, különösen a pravoszláv kórusokról.

Menyasszonyát - 7 évi jegyesség után - apósa szöktette át a lezárt magyar-román határon 1947. áprilisában, majd szökött haza a Székelyföldre. Esküvőjük Borsodnádasdon volt, 1947. április 27-én. 5 gyermekük született: Dénes, Zoltán, György, Péter és Orsolya.

Bár nem volt iskolázott, igen érdeklődő, és könnyen tanuló ember volt. Több újításával segítette a gyár jobb működését. Lemezgyári munkája mellett létrehozta és működtette Borsodnádasdon a lakásépítő szövetkezetet. Építőanyagként az akkor korszerűnek számító kohósalakot használták, amelyhez ő alkotta meg a salakblokk-előállító berendezést. A Rákosi időkben nem nézték jó szemmel a nem állami szervezetek működését, de az igen szigorú, sokszor szőrszálhasogató ellenőrzések sem találtak kifogást a lakásépítő szövetkezet elszámolásaiban.

Földmérő ismereteit is hasznosította a gyakorlatban. Része volt a Szilvásvárad- Borsodnádasd-Ózd ivóvízvezeték megépítésében, és a Lemezgyár szilvásváradi gyermek-üdülőjének megépítésében is.

1956-ban tagja volt a lemezgyári munkástanácsnak. Megakadályozta a helyi párttitkár meglincselését, a gyár eszközeinek bármilyen rongálását - hálából 1957-ben alacsonyabb beosztásba helyezték, fizetését megfelezték, közösségi munkáit ellehetetlenítették. Ekkor szerzett kőműves mesterlevelet.

Ebben az időben kezdett el foglalkozni a hamarosan 100 éves Borsodnádasdi Lemezgyár történelmének feldolgozásával. A könyv 1960-ban, a lemezgyár kiadásában jelent meg, s azóta megkerülhetetlen dokumentuma a település történelmével foglalkozóknak. Pár évvel később "Ide vésem fiam..." címmel kisregényben is megírta, és 1981-ben kiadta a lemezgyár megalapításának és beindításának korrajzát.

1957-től az ózdi vasgyárban dolgozott, majd 1960. januárjától Budapesten a Kohó- és Gépipari Minisztérium Tervező Intézetének lett a munkatársa - az ózdi és borsodnádasdi fejlesztésekkel foglalkozott. Családja csak 2,5 év után költözhetett utána.

1962-ben tevékenyen részt vett az akkor még csak 25 éves, de csodálatos belső kialakítása miatt már műemlék (!) lemezgyári templom felújításában, újabb díszítő elemeinek megtervezésében, kivitelezésében.

Tagja volt az Országos Bányászati és Kohászati Egyesületnek, annak kohászattörténeti bizottságában is dolgozott. 1967-68-ban összeállította a Bányászati és Kohászati Lapok 100 éves tartalomjegyzékét.

1972-ben több súlyos betegség következtében nyugdíjba került. Ekkor kezdett el igazán foglalkozni - autodidakta módon - az őt érdeklő kérdésekkel: a magyar őstörténettel, népművészettel, nyelvészettel. Kapcsolatot épített ki a tárgykör kutatóival (Andrássy Kurta János, Badinyi-Jós Ferenc, Barát Tibor, Bobula Ida, Duli Antal, Forrai Sándor, Hary Györgyné, Zakar András, és még többek...), és velük sokat tárgyalva, levelezve szélesítette, mélyítette a tudását. Tagja lett a Magyar Tudományos Akadémia Kőrösi-Csoma Társaságának, és az exlibris-gyűjtők egyesületének is. Csoóri Sándorral is barátságot ápolt.

Sokszor járt Erdélyben, s ezzel fölkeltette a Securitate figyelmét is. Szoros kapcsolatban volt Tarisznyás Márton gyergyószentmiklósi múzeumigazgatóval, Karácsony Sándor és zsögödi Nagy Imre festőművészekkel, Bartalis János költővel, a Kolozsvárról Budapestre kényszerített Szervátiusz Jenővel, valamint több székelyföldi fafaragóval, köztük a vargyasi Máté Ferenccel is.

Az elméleti kutatások mellett fafaragó tehetségét is kamatoztatta: számos kopjafát faragott (az elsők között a 3 hónaposan meghalt György, majd a 18 évesen meghalt Dénes fiáét), és ehhez mélyrehatóan tanulmányozta a népművészet ide vonatkozó adatait, és összegezte tapasztalatait. Jó szellemi és fizikai állapotának szinten tartásában a kopjafa- és székelykapufaragás (pl. Erdőtelekre) sokban segítette. 1974-ben Borsodnádasdon másik két ózdvidéki fafaragó társaságában kiállította a munkáit.

Érdekelte az ősi rovásírás, együttműködött Forrai Sándorral. Kutatásainak eredményét összegező tanulmányát a MTA kézirattárában is elhelyezte, erről a növedéki napló 25/1970 száma tanúskodik. A Poligonális összehasonító nyelvészeti módszerről (ez látványos diagramban mutatja a többirányú összehasonlítás eredményét) recenzió jelent meg a LES LETTRES FRANCAISES c. lapban. (Évszámot sajnos nem tudok.)

A „Töprengések a hazáról” c. dolgozatát a 80-as évek elején állította össze; első ízben a MAGYARSÁGTUDOMÁNY c. folyóirat közölte az 1984. november-decemberi és 1985 januári számaiban, majd 1995-ben saját kiadásban is megjelentette. Ennek első részében őstörténeti kérdéseket, második részében a Poligonális összehasonító nyelvészeti módszert mutatja be.

1990 körül rekonstruálta, és négyoldalú botra rótta a Marsigli hadmérnök által lemásolt naptárt. E naptár jelenleg a Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos király magánegyetemén szolgálja az oktatást. E naptár másik két példányának egyike a Forrai család, másika a bolognai Marsigli-gyűjtemény birtokában van.

1997. május 9-én halt meg Budapesten. A Farkasréti temetőben, Dénes fiával közös sírban nyugszik.

2014. január

ifj. Bárczy Zoltán