Orbán Balázs mondotta, hogy mindannyiunk kötelessége egy kis téglácskával hozzájárulni a magyar kultúra pompás épületéhez. Én is csak őt idézhetem - nyilatkozta a Demokratának Kisari Balla György térképész, L.F.Marsigli életművének kutatója.

Mióta használjuk a térkép szót?
A magyar nyelvújítás idejétől, addig ugyanis a magyar térképészti irodalomban a latin mappa szót használták. Német nyelvterületen elterjedt az óegyiptomi karta die Karte változata is, de a Német-Római Császárság Magyarországon megfordult hadmérnökei inkább a reissen, rajzolni szót emlegették. Ennek igekötővel képzett változata az abreissen, lerajzolni, ami a magyaroknál már abrosz főnévként jelent meg és a föld szóval egészült ki. Magam is láttam Magyarország földabrosza elnevezésű térképet.

Térképészként Karlsuhéban is kutatott, ott elsősorban mégis az olasz L.F.Marsigli rajzai, térképei keltették fel a figyelmét.
A történet előzménye, hogy a Hadtörténeti Intézetben beleszerettem a hadtörténeti térképekbe és megtudtam, hogy ezekből Karlsruheban több mint négyszáz kéziratos is található. Ezek kutatásával elsőként a földrajztudós gróf Teleki Pál foglalkozott 1913-ban, de tragikus végzetű politikusi pályafutása miatt munkáját már nem tudta befejezni. Ezt folytattam három évtizeden keresztül - ezalatt került látókörömbe Luigi Ferdinando Marsigli olasz hadmérnök -, eredményeimet az Oktatási Minisztérium támogatásával a Karlsruhei térképek című könyvemben tettem közzé. Ennek nyomán 2001-ben kaptam meghívást Stuttgart Tartományi Könyvtárától, ahol német nyelvű előadásra kértek fel az említett térképekről. A vonatjegyet már Karsruhetól Bolognaig váltottam meg, ahonnan Marsigli származott.

Életműve kutatásaihoz mely forrásokra támaszkodhatott?
Előttem a délvidéki Csantavéren élő dr. Vékony László foglalkozott azzal az átfogó térképkutatással, amelynek során megismerve Marsigli tevékenységét, könyvet írt róla, a Szabadkai Múzeum részére pedig az összes térképét megrendelte. A másik ilyen személy az angol John Stoye, aki bejárva Európa összes gyűjteményét, minden Marsigli dokumentumot elolvasott és lefordított angolra. Ezt a nagyon hasznos könyvét vettem meg, saját költségemen lefordíttattam, ám Stoye igen nagy hibája, hogy a korabeli térképvázlatokhoz is az Oradea nevet írta, márpedig annak idején egész Európában Váradként jelölték a várost. Harmadikként azt a kedves hölgyet kell említenem, aki ugyan nem írt könyveket, de Bolognába érkezésem után német nyelvű kérdéseimet megértve, elsőként mutatta meg a Marsigli kiállítást az egyetem könyvtárában, ahol százhúsz kötetét őrzik.

Mekkorák ezek a kötetek?
Negyven-ötven centiméter törzsmagasságúak és negyven-százhúsz oldalasak. A középkori könyvekben egyfajta fóliáns lapokra ragasztották a térképeket, amelyeket napjainkban igen kifinomult módszerekkel lopnak. Stuttgartban az egyik ilyen kiadvány térképei közül éppen a mezőkeresztesi csatáé hiányzott, de szerencsére Stockholmban megtaláltam ugyanazt a kötetet. A hiányzó oldalt színesben kinyomtattam és átadtam a stuttgarti térképtár vezetőjének.

Az 1658-ban született, 1730-ban elhunyt bolognai polihisztor mérhetetlenül sokrétű tudományos munkássága közül a magyarok számára elsősorban az általa lerajzolt rovásvésetes botnaptár lehet a legfontosabb. Ön tud-e valami közelebbit a megtalálás részleteiről?
Örök rejtély marad, hogy Marsigli látta-e, hiszen csak annyit írt le, hogy a használatra készült rovásemléket Gyergyóban találta és a róla gyűjtött írást küldte Bolognába. Akár magával vitte az eredetit, akár nem, napjainkra csak pontos leirata maradt ránk a tudós feljegyzéseiben, ezekben Székelyföld régi szkíta lakóinak nyelveként említi az írást. Az biztosnak tűnik, hogy 1690 végén császári ezredesként azon a vidéken csupán egyetlen épületben szállhatott meg, a szárhegyi Lázár kastélyban, ahol Bethlen Gábor nevelkedett. Ennek közelében, a Piricske-tető környékén lévő Ferences kolostorban láthatta a székely szentek névsorát januártól decemberig tartalmazó rovásbotot. Forrai Sándor tanár úr szerint ez csak olyan görcs nélküli, könnyen véshető fa lehetett, amely Erdélyben mindenütt előfordul, mégpedig az annak idején jávorfának nevezett juharfa.

Hogyan lett a 671 kiírt és 243 magánhangzó kihagyással mindmáig leghosszabb, reánk maradt bolognai rovásbetűs leírásból rovásbot?
Elsőként a budapesti Bárczy Zoltán fafaragó készítette el a rajz alapján, amit nekem fia mutatott meg. Miután lemértem a 130 centiméter hosszú, 2x2 cm vastagságú botot és mindent feljegyeztem róla, az egyik kőbányai fatelepen sikerült juharfa deszkákat találnom. Egyet megvettem és a telep sarkában lévő asztalosműhelyben hat darabot méretre vágattam, ezt követően a budapesti Néprajzi Múzeum munkatársával, Gurmai Ferenccel három botot megvésettem. Egyet az érdi Földrajzi Múzeumnak, egyet pedig a bolognai múzeumnak adtam a magyar konzul jelenlétében. Azóta tárlóban látható.

A magyar rovásíró társadalommal széles körben tehát Ön ismertette meg a rovásfeliratos botnaptárat, rengeteget kutatott, ennek ellenére ezek felidézése mellett neve nem minden esetben szerepel.
Sajnos, aki magyar pályán könyveket ír, nem túl népszerű ember és bár a világhálóra is felkerültem, a térképészeti irodalomban sem mindig a nevem feltűntetésével találkozom kutatási megállapításaimmal. Egy jogász barátom említette, hogy erre már szakkifejezést is használnak: tolvaj lelkű emberek, akik felhasználva mások tudományos eredményeit, azokat sajátjukként tüntetik fel. Ennek ellenére a Bolognában és Németországban feltett kérdésekre, hogy miért folytattam én is kitartóan a kutatásaimat, Orbán Balázst idéztem, aki azt mondotta, hogy mindannyiunk kötelessége egy kis téglácskával hozzájárulni a magyar kultúra pompás épületéhez.

A Marsigli kötet csupán ötszáz számozott példányban jelent meg. Viszonylag magas ára miatt nem számított jelentősebb eladásra?
Mivel az 1995 óta eddig megjelent tizenegy könyvemet magam terjesztem, a mostaniból Kárpátalján, valamint Erdélyben ingyen adtam például kolozsvári Babes-Bólyai Egyetemnek és Nagyenyednek, az a tapasztalatom, hogy ez a még eladható mennyiség, de ehhez is öt év szükséges.

Ezek a térképek bámulatosan pontosak és szépek. Milyen módszerrel, eszközökkel készültek annak idején?
Már a XVII. században is léteztek műszeres felmérések, ezért a kor legjelesebbjei közé tartozó egyik nürnbergi térképésztől Marsigli is műszereket és szakembert kért. Ekkor küldték hozzá a Johann Christopf Müller nevű, húsz év körüli fiatalembert a kért eszközökkel. Együtt járták be az országot és hat ponton, köztük Budán, Egerben és Szeged közelében állították fel távcsöves műszereiket. A Párizsból kiinduló szélességi köröket a Sarkcsillag, a Greenwichből induló hosszúsági köröket pedig a Jupiter holdjai segítségével határozták meg. Müller volt az, aki 1709-ben Magyarország első pontos
térképét megrajzolta.

Térképészként van-e valamilyen sajátos élménye, hiszen ez bizonyos szempontból mindig is katonai pálya volt?
Minőségi ellenőrként dolgoztam az 1970-es évek elején a Kartográfia Vállalatnál, amikor a világ legmagasabb épületét tévesen adták meg a Világatlaszban. Mivel akkoriban épült a Varsó melletti Plockban a lengyel nemzeti televízió 646 méteres adótornya, a tévedést kijavítottam. Ezt úgy jelentették az igazgatónak, hogy titkos adatot akartam becsempészni a Világatlaszba, ami a Brezsnyev korszakban igen komoly vádnak számított. Az igazgató hivatott is, hogy nem kéne ilyen elhanyagolható dologgal törődnöm, de amikor makacskodtam, ordítva leteremtett. Amikor 1987-ben újra kiadták a Világatlaszt, ekkor már nem dolgoztam Kartográfiánál, benne volt a módosításom, sőt még azután is a világ legmagasabb épületének hirdették, amikor 1991-ben - állítólag - a szélvihar összedöntötte. Ennek körülményeit szeretném megtudni, mivel valószínűleg megfigyelő állomás lehetett a Nyugat felé.

Szakács Gábor
Fényképek: Somfai Sándor

Magyar Demokrata 2011/6.