Felsorolni is lehetetlen, hogy a magyarság milyen teljesítményekre, helytállásokra, találmányokra, kulturális alkotásokra lehet méltán büszke. Ezek közé tartozik a világ jelenleg ismert legrégibb írásműveltsége, az ómagyar írás. Ennek történetét tekintjük át.

Michael Everson,
a UNICODE-ba beadott Old Hungarian elnevezés képviselője.

Ősi írásunk elnevezése csak a huszadik század eleje óta gerjeszt vitákat. Addig lényegében véve egységes volt eme írásmód megítélése. Menander Protector VI. századi bizánci író, a XIV. századi Képes Krónika, továbbá Antonio Bonfini vagy Luigi Ferdinando Marsigli olasz tudós szkíta betűknek nevezte. Szamosközi István, Bocskai fejedelem történetírója, szkítáktól öröklött székely, Bél Mátyás hun-szkíta,Verancsics Antal esztergomi érsek, valamint Thelegdi János érsek, majd püspök hun írásnak tartotta. Ő erről 1598-ban a Rudimenta, azaz a hunok régi nyelvének elemei című tanulmányában így fogalmazott: "A hun betűkről, melyek közönségesen székely betűknek neveztetnek." Priszkosz rétor torzóban fennmaradt követi beszámolójában az őskrónikáinkban hunnak tartott Attila királyt következetesen a szkíták királyának nevezi, joggal feltehető, hogy a szkíta és a hun népnév lényegileg azonos és a magyarral rokon tartalmat jelöl. Szentkatolnai Bálint Gábor az 1800-as évek végén mára a hun-magyar kifejezést használta, míg napjainkban az amerikai írástörténész, Michael Everson magyar társaival együtt Old Hungarian, szabadon fordítva Ómagyar elnevezéssel igyekszik bejuttatni az írást a számítógépes UNICODE rendszerbe.

A rovásírás szóösszetétel csak XX. századi eredetű; elsőként a kolozsvári Mátyás szoborcsoport alkotója, Fadrusz János tette közzé 1902-ben a Szilágy, majd a Magyar Szó című lapokban. Nem biztos, hogy ő találta ki, mert az említett évben a Temes vármegyei Omoron lakó Tar Mihály azt állította, hogy a szót és a hozzákapcsolódó cselekvést saját gazdálkodó felmenőitől ismerte meg. A Magyar Tudományos Akadémia küldötte ezt hazugságnak minősítette és arra akarta rávenni, hogy ismerje be, az egészet csak olvasta valahol és fogalma sincs a szó jelentéséről. Ez a terv ugyan nem sikerült, a Szily Kálmán MTA-főtitkár vezette bizottság mégis azt állapította meg 1903-ban, hogy "A rovott betűs szöveg-írás, közönségesen rovás-írás, a magyar nép között nem él." Ma már tudjuk, hogy Tar Mihály igazat mondott, ezt kései leszármazottja is megerősítette, amikor e sorok szerzői 2010-ben meghívták a Kárpát-medencei Rovásírásverseny budapesti döntőjére.

Van-e elegendő történelmi bizonyítékunk, hogy a szkíta, hun, székely, vagyis ómagyar írást és betűit nemzetünkhöz köthessük? Mindenekelőtt ketté kell választanunk az írást és a betűsort. Kéki Béla, erdélyi származású könyvtártudós, íráskutató így fogalmaz: "Mi az írás? Nyelvileg kifejezett gondolatok, maradandó rögzítésére szolgáló, kisebb-nagyobb emberi közösségektől elfogadott, egyezményes grafikai jelek rendszere."

Az írásnak öt főtípusa létezik: képírás, fogalomírás, szóírás, szótagírás, betűírás. Mivel a kép- és betűírást kivéve a többi igen sok, a kínaiban például több tízezer jelet tartalmaz, egyértelműen a betűírás a legfejlettebb, mivel a legegyszerűbb. Hogy kik és hol, mikor és hogyan fejlesztették ki a legújabban rovásnak nevezett ómagyar írást, ma már nem tudjuk. Mivel minden hangunkat egy betűvel jelöli, ezért a latin betűs ábécéből is csak az egy hangot jelölőket lehet visszatenni - az időben sokkal régebbi - ómagyar írásra, amelyek pedig nem is hangok, mint az Y és a W, ott új betűket kellene kitalálni. Ezeknek azonban már semmi közük a több évszázados, esetleg évezredes hagyományhoz.

Hasonló írása más népeknek is maradt fenn, így a pelazgoknak, etruszkoknak, ógörögöknek, germánoknak, türköknek, de még a latinok legrégibb, a Kr. előtti VI. századból származó emléke is jobbról balra írt betűsor. Mindezek azonban évezredekkel későbbiek, kiejtésük pedig csak részben vagy egyáltalán nem egyezik a magyarokéval.

Az utóbbi időben elterjedt egy elmélet, hogy a Kárpát-medencei rovásírással összekapcsolható a kazárírás, amely a türk egyik változta. Azonban csupán néhány emlékéről tudunk, azok sem Kárpát-medenceiek. A feltevés onnan ered, hogy az alsószentmihályi írásos emléket Benkő Elek régész 16 éves korában rosszul másolta le, ennek alapján fejtette meg kazárul Vékony Gábor 1987-ben. Benkő, Erdély egyik legtehetségesebb régésze, később hiába pontosította rajzát, ismerte el hibáját, Vékony nem változtatott álláspontján és ezzel alapot szolgáltatott a jelenleg terjedő bizonyíthatatlan nézetnek, pedig csak össze kéne vetni a Kárpát-medencében vizionált "kazár emlékek" jeleit a régi magyar írásemlékek betűivel és a hangértékekkel. Ez az alapfokú összehasonlítás éppen azért nem történik meg, mert azonnal észrevehető lenne a tévedés.

Hogy tovább pontosítsuk az ómagyar írás magyarsághoz köthetőségét, meg kell említenünk egyik sajátosságát, az összevonást (összerovást, ligaturát). Ez ilyen nagy számban és változatosságban csak a magyarral rokon szkíta, hun, avar népcsoportoknál fordult elő, ilyen emléket eddig más népektől, így az etruszkoktól, germánoktól, ótürköktől, nem találtak, legfeljebb csak olyat, mint a latin AE betűk összeolvasztása.

Arról nem is beszélve, hogy a türk ábécé nem használja a magyarok egyik meghatározó hangját, a GY-t (ami kulcsontosságú betű, mivel a kettős kereszt forma szakrális jelentőséggel bír, például az énlakai feliraton "Egy az Isten" eGY jele visszaköszön a nemzeti címerben is - a szerk.), ráadásul első kőbevésett szövegük, Bilge Kagán és Kül Tegin orchoni sírfelirata csak a Kr. sz. VII. századból származik, onnan több mint tízezer kilométer távolságra, a Kárpát-medencében élő avarok már a magyar beszédhangoknak megfelelő rovásbetűket használtak, lásd a szarvasi csont tűtartót. Hasonlóképpen nem kapcsolhatók írásunkhoz azok a jelsorok, amelyek a türkhöz hasonlóan egyáltalán nem vagy csak igen csekély mértékben tartalmaznak a magyar beszédre jellemző magánhangzókat, így a föníciai, valamint az abból kialakult arámi és héber.

Jelenlegi ismereteink szerint a világ legősibb írásemlékei a Kárpát-medencéből származnak. A bajóti Jankovich barlangban Hillebrand Jenő 1913 és 1925 között végzett ásatásai során a 18-20 ezer éves bolygatatlan rétegből előkerült csont pálcavégen vagy nyílhegyen írásjelek azonosíthatók. A hozzávetőleg nyolcezer éves tatárlakai agyag korongon együtt találhatók az ómagyar írásbetűk és a sumér képírás jelei, mivel azonban ezek hangértékét nem ismerjük, egyértelmű olvasatuk egyelőre nem létezik. A Vas-megyei Kisunyomban előkerült kerámia töredék jelei is hétezer évesek.

Joggal feltételezhetjük, hogy ősi írásunk Kárpát-medencei eredetű, mert a Tordos-Vinca műveltségben meglévő jelek folyamatosságáról beszélhetünk. Ezen jelek egymásutániságát már írásnak ismeri el a két jeles külföldi szakember, Marija Gimbutas és Richard Rudgley, Torma Zsófia, a világ első régésznője pedig százharminc évvel ezelőtt küzdött a Magyar Tudományos Akadémiával annak elfogadásáért, hogy közlésre alkalmas írásról van szó, nem csupán mesterjegyekről. Bár említettük, hogy ezen átmeneti kőkori és újkőkori betűk hangértékét nem ismerjük, megkülönböztető jelzésként használhatjuk az alakilag azonos ómagyar betűk nevét. Erre jogosít fel többek között, hogy a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum "A Duna-menti írás a tordosi és tatárlakai felfedezések tükrében" című kiadványában régészek, muzeológusok nevezik el latin betűkről az alakilag azonos kőkori jeleket: "Z" jel, "T" jel, "V" jel és hasonlók.

Az E-től eltekintve, ősi írásunk minden betűjének megtalálható az alakilag azonos párja az újkőkori Kárpát-medencei műveltségekben. És nem csak az önálló jelformák, hanem ami még döntőbb, az összevonások esetében is. Ezt az egyezést nem lehet figyelmen kívül hagyni, és ezért is feltételezhetjük, hogy ősi írásunk egyenesági leszármazottja a bajóti, tordosi, vincai, tatárlaki, kisunyomi és más kőkori írásjeleknek. A tárgyakról, írásemlékekről elhatárolódni felelőtlenség és bűn a magyar őstörténettel szemben, hiszen ha nekünk nem kell, majd kell másoknak, amint arról a Magyar Demokrata 2010/35. számában a Román rovás című cikk tudósított.

Az első teljes ábécét a Luigi Ferdinando Marsigli által 1699-ben Gyergyószárhegyen talált rovásbotra vésett naptárból ismerjük. A rajta található keresztény ünnepek és névnapok alapján a tudomány szerint XIII. századi lehet. E betűk hangértékei nagyban segítették a korábbi rovásemlékek azonosítását. Az 1483-ból származó Nikolsburgi ábécé jelzi, hogy Hunyadi Mátyás idejében már foglalkoztak ezzel az írásműveltséggel, az adókat pedig számrovásbotokra rótták.

Napjainkban érdekes stratégiai váltás figyelhető meg: mivel a magyar társadalom többségét kitevő nemzeti körökben a magyar mitológiával összeegyeztethetetlen finnugor eredet teljeséggel elfogadhatatlanná vált, az eltérítés kevésbé feltűnő irányú, de legalább annyira célzott: a finnugort a türk és kazár, illetve közép-ázsiai származás és rokonság hangsúlyozása látszik elváltani, ami ugyanúgy téves.

Mivel hamis múltra nem lehet szilárd nemzettudatot alapozni, ez óriási kockázat a jövő szempontjából. Tudomásul kéne venni, hogy a világ legrégibb írását a Kárpát-medencei magyarság használja - az ómagyar írás legújabbkori reneszánszának köszönhetően - mind a mai napig, hiszen a szándékos pusztítás ellenére se szeri, se száma a reánk maradt emlékeknek. És ez Magyar Adorján néprajzkutató szavait igazolja: "Minden műveltség ott marad fenn legtovább, ahol keletkezett!"

Friedrich Klára - Szakács Gábor

Magyar Demokrata 2012/41.