Patakfalvi Sámuel
|
|
|
Patakfalvi Sámuel
|
|
|
Patakfalvi Sámuel |
A közgazdász életútja a bizonyíték, hogy furfangos észjárásával a székely ember a kilátástalan helyzetekben is feltalálja magát. Még az is előfordul, hogy olykor páratlan értékű emléktárgy kerül a birtokába.
 |
Patakfalva
kis falucska Székelyudvarhely közelében. Neve alapján úgy gondoltam, hogy Ön
ott született, de mint kiderült, mégsem.
Ugyanis minden Patakfalvi Énlakáról származik. Eredetileg két család költözött
át Székelyudvarhely mellé és alapította meg Patakfalvát, de később nagyobb részük
átment Székelykeresztúrra, mert sokkal jobbak voltak a mezőgazdasági lehetőségei.
Ott most hat Patakfalvi család él, de egyik sem rokon a másikkal. Ezért lehetséges,
hogy az édesanyám Patakfalvi Irma, míg édesapám Patakfalvi József, sőt mindkét
nagyapámat is így hívták. A dédapám 1830 körül született, 1848-ban vonult be
katonának, tüzér lett a háromszékiekkel, ahol Gábor Áron volt az ágyúmester.
Állítólag komoly front élményei voltak, meg is lőtték a ballábát, fogságba esett,
Kufsteinbe vitték, ahol úgy meggyógyították, hogy sántikálva ugyan, de hazajött.
Későn nősült, hiszen faluhelyen nem kapós az, aki biceg és Bonkának csúfolnak.
Nagyapám 1862-ben, édesapám 1886-ban született. Énlakán 1942 óta nem jártam,
ahol akkor még tíz Patakfalvi család élt, szintén nem rokonok. Anyámék tizenegyen
voltak testvérek, közülük kilenc megérte a hatvan-hetvenedik esztendőt, de akadt,
aki a nyolcvanat is. Apámék viszont csak ketten voltak, mi meg hárman maradtunk,
Sándor, Irma, Samu, mert másik két testvérünk elhalt. Én 1922-ben láttam meg
a napvilágot, most a nyolcvanhetedikben járok és ha Isten megsegít, megünnepeljük
a kilencvenediket is. Ha Ön akkor meglátogat, a bort én állom.
Borivó család?
Igen, hiszen apám nyolcszáz szőlőtővel gazdálkodott és Szürkebarátot készített.
Akkoriban Székelykeresztúron éltünk, ott végeztem az unitárius gimnáziumot is
és érettségi után jöttem Pestre egyetemre. Miután elvégeztem a Közgazdaságit,
kineveztek tanársegédnek a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi
Egyetem Közgazdaságtudományi Karán. Apám azonban mindenképp mezőgazdászt akart
belőlem és a tanárok is arra ösztökélték, hogy Samut mezőgazdasági akadémiára
küldje, hogy a harminc-ötven holdas birtok vezetését megtanulja. Bevallom, utáltam
a mezőgazdaságot, mert rengeteget kellett dolgozni, hiszen csak a szántó harmincöt
holdat tett ki, amit meg kellett művelni és úgy kellett dolgoznom, mint a többi
napszámosoknak. A gimnáziumban évvégén pályamunkákat írtunk, ezek díjazásként
száz lej volt fizetség. Egyik alkalommal nyolc pályadíjat nyertem, de amikor
átadtam apámnak a nyolcszáz lejt, csak annyit válaszolt, hogy ebből olyan kaszát
vesz nekem hogy magától kaszál! Nem csoda, hogy nagyon tartottam a szünidőktől,
mert miközben a többiek nyaralni mentek, én otthon dolgoztam. Naponta bandukoltam
kaszával a hátamon, a szembe jövő, kisasszonyokkal sétáló "úrfik"
még el is fordultak, hogy ne kelljen szervuszt köszönniük egy "parasztnak".
Más kérdés, hogy a tizenhárom érettségizett "úrfiból" végül csak három
szerzett diplomát.
Életrajzában lófőkhöz sorolja magukat. Tovább örökítette a székelyek hagyományosan
határőrizeti, katonai szerepét?
Én már repülős voltam. A székelyeknél háromféle katona létezett: a gyalogos
pédesz, lovas katonai szolgálatot teljesítő nemes lófők és a főnemes primorok.
Hunyadi Mátyás védelmébe vette a lófőket, ősi kiváltságaikat csak az 1848-as
jobbágyfelszabadítás törölte el. Nekünk is megvan a nemesi levelünk, "gyorsaságos"
Patakfalvi Mihály bizonyára futár lehetett 1526-ban. Érettségivel a hátam mögött
1940-től három év alatt először tizedes, majd karpaszományos szakaszvezető,
hadapród őrmester végül zászlós rangot kaptam. Mivel a jó tanulókat nem vitték
a frontra, hiszen itthon is kellett a tanult ember, katonai feladataimat az
egyetem nyári szünidejében láttam el. Ezeket a hónapokat Kolozsváron és a mátyásföldi
repülőtéren töltöttem. A katonaságon belül közgazdászként a gazdasági hivatalhoz
kerültem, ahol én voltam legnagyobb úr, a hadtápos, úgynevezett GH-s tiszt,
mert nálam voltak a szövetek, élelmek, én utaltam ki mindent.
Ebben a
feladatkörben hogyan élte meg a "felszabadítók" érkezését?
Amikor a pápai repülős dandárral engem is Németországba akartak vinni, az utolsó
eltávozásról volt egyetemi társammal, László Jóskával nem tértünk vissza és
ettől kezdve Pesten a Hőgyes Andor utca 3. szám alatt lévő unitárius diákotthon
pincéjében laktunk. 1945. január 15-én reggel felmentem a pince bejáratához,
hogy körülnézzek, amikor odaugrott elém egy orosz, hogy "nemecki, nemecki?".
Mondtam, hogy "magyarszki civil", mire oldalamba döfte a géppisztolyt,
hogy menjek előre. A pincében a magyarokon kívül csak egy sebesült német volt,
aki elkezdett kiabálni, hogy "Ich war nicht in Russland"! Erre az
orosz dühösen nekem ugrott, hogy ezt miért nem említettem, mire azt válaszoltam,
hogy "nemecki krank". Ez persze nem érdekelte, lehúzta az ágyról a
törött lábú németet, kilökdöste a pincéből és agyonlőtte. A többé-kevésbé magyarul
is értő katonáról kiderült, hogy valamiféle politikai tiszt, mert amikor vele
beszéltünk és más oroszok katonák is odajöttek, azonnal visszafordultak. Ezt
a kalandot tehát megúsztam, és rövidesen ismét pártfogásba vett a szerencse.
László Jóskával a Magyar Demokrata Ifjúsági Szövetségtől kapott igazolvánnyal
gyalogoltunk a körúton, amikor látom, hogy szedegetik össze az embereket. Belőlük
töltöttek fel egy rohamszázadot, hogy Sztálinnak bizonyíthassák, miattuk tartott
olyan sokáig Budapest "felszabadítása" és ezért nem értek terv szerint
Karácsonyra Bécsbe. Kérleltem Jóskát, hogy menjünk más felé, ő azonban "Gyáva
népnek nincs hazája" öntudattal csak azért is továbbment. Az oroszok összetépték
az igazolványát és elvitték. Csak 1948-ban tért haza.
 |
Neve néhány
hónapja került a szélesebb köztudatba, amikor a rovásíró ifjú Forrai Márton
az Unitárius Élet egyik cikkéből megtudta, hogy az Ön birtokában lévő Bibliában
két rovásírásos oldal is található és ezt közzétette.
A történet teljesen más vonalon kezdődött. 1941-ben elsős egyetemistaként a
szintén Patakfalvi nevű, gazdag pesti patikus nagybátyám leküldött Énlakára,
hogy az ottani rokontól vegyem meg a nemesi oklevelet. Mivel úgy tűnt, hogy
az alku nem jön össze a rokonnal, az énlakai unitárus tiszteletes vigasztalásul
ajándékozta nekem ezt az 1028 oldalas Bibliát. A sors akaratából a végül megvásárolt
nemesi oklevél a patikával együtt megsemmisült a háborúban, a Patakfalvi Biblia
viszont kortörténeti érdekességként megmaradt nálam. 1776-ban jelent meg és
két, a lap aljától felfelé haladó rovásírással ellátott oldala a székely, többek
között leányági, örökösödési jogot mutatja be az 1506-os Constitutiora hivatkozva.
Ilyen tartalmas Biblia kevés van, hiszen az Ó- és Újszövetség mellett tartalmazza
a tiltott, apokrif írásokat is, továbbá 150 kottázott zsoltárt. Az üres lapokat
azért hagyták benne, hogy oda írhassák kézzel a születéseket, halálozásokat,
mert az egyszerű embereknek nem volt papírjuk. Az 1790-es bejegyzés Patakfalvi
György születéséről és rövidesen bekövetkezett haláláról tájékoztat, de olvasható
itt Patakfalvi Sámuel 1804-ből származó hatsoros levele is. Eddig Énlaka csak
unitárius templomának famennyezetére írt "Egy az Isten, Georgius Muzsnai
diakónus" rovásfeliratról volt híres, most viszont a rovásbetűket is tartalmazó
Patakfalvi Biblia is növeli ismertségét.
 |
Az Ön életútját
1945-ben hagytuk abba...
1945 tavaszán hazautaztam Székelykeresztúrra, hogy megtudjam, mi történt régóta
nem látott szüleimmel. Egyetemi végzettségemmel azonnal gazdasági főfelügyelővé
neveztek ki, de amikor földbirtokos apámat is kuláklistára tették, elbocsátottak.
Ekkor a Hargitán betársultam az egyik fűrészüzembe, ami olyan jól ment, hogy
1948 végére, a romániai államosítások idejére már 980 köbméter deszkám volt
Constantában. Ezt mind egyik napról a másikra elvették. Egy évig nem kaptam
állást, de mivel az államosított nagybirtokok könyvelését csak diplomás ember
tudta elvégezni, főkönyvelőt csináltak belőlem. Ha kulák származásom miatt át
is helyeztek időről időre, Bukarest utasítására másik városban folytathattam
ugyanazt a munkát. Annyi előnyöm volt megbélyegzettségből, hogy vezetőként megúsztam
a párttagságot.
87 évesen
mit tart a hosszú élet titkának?
Ez életfelfogásomat egyetlen mondattal is jellemezhetem: Ha nem lehet úgy, ahogy
akarom, úgy akarom, ahogy lehet! Másrészt elengedhetetlen, hogy az embernek
mindig megmaradjon az érdeklődése az iránt, amit szeret. Ha nyugdíjba mentél
és csak azzal foglalkozol, hogy felveszed a papucsot és bekapcsolod a televíziót,
akár három-négy hónap alatt is meghalhatsz, nálam viszont megmaradt a szép iránti
érzék és a gyűjtési szenvedély. Itt említem meg Erdély legnagyobb szobrászát,
Benczédi Sándort, akinek a művészetét, magam is azzal az elhatározással terjesztettem,
hogy székely ember ne maradjon Benczédi szobor nélkül!
Szakács Gábor
Magyar Demokrata 2009/36.
Fénykép: Somfai Sándor
 |
|
Patakfalvi Sámuel
|
|
|