Nyitólap

ÉLŐ ROVÁS

Román rovás?

Miközben a románok több száz éve egyfolytában gyökereiket keresik, addig Magyarországon a hivatalos történetírás megkövesedett nézetet képvisel. Ennek egyik súlyos következményét az alábbiakban mutatjuk be.

Július végén megdöbbentő hír járta be a világot. Már megszokhattuk, hogy az eredetüket kutató románok írásuk származását is annak megfelelően módosítják, ahogy az adott helyzet megkívánja, ennek kapcsán a nyáron megjelent román könyv szerint a székelyek tőlük és a dákoktól vették át a rovásírást. Volt idő, hogy a glagolita és cirill betűket igyekeztek kisajátítatni, máskor a dákok írásának görög és föníciai betűkkel kevert egyiptomi eredetét hangoztatták. Most, hogy az egész Kárpát-medencében, így Erdélyben, ismét széles körben terjed a rovásírás, kisajátítására elérkezettnek látták az időt. Igazuk bizonyítására a hozzávetőleg hétezer éves Tatárlakai Korong jeleihez nyúltak, amelyek közül szerintük tizenkettő előfordul a ma is használatos székely rovásábécében.

Fent: dáknak tartott betűk a 7000 éves tatárlakai leleten, Lent: ugyanezen betűk a 800 évesnek mondott, a Magyar Adorjánétól és Forrai Sándorétól is némileg eltérő székely ábécében.

A tatárlakai korong és a táblácskák

A szerzők még azt is hozzátették, hogy a székelyek csupán a XII. században (!) érkeztek a Kárpát-medencébe, jelezvén, hogy ezeket a jeleket az Erdélyben őshonos dákok, majd román utódaik hagyták a bevándorlókra.

Mivel ok nélkül nincs okozat, egyelőre tekintsünk el attól a ténytől, hogy a könyv szerinti betűk és jelek közül egy sem található a Korongon, vizsgáljuk meg inkább azt, mi vezethette keleti szomszédainkat a fenti megállapításra.

Forrásként nyissuk ki Sebestyén Gyula néprajz és rovásírás kutató 1915-ben megjelent A magyar rovásírás tételes emlékei című könyvét! Ebben Kézai Simonra, IV. (Kun) László udvari papjára hivatkozik, aki ugyan a rovásírást hunnak nevezte, ám csupán hallomásból szerzett ismeretei alapján a XIII. századból származó megjegyzése szerint betűiket az erdélyi székelyek a velük együtt lakó erdélyi vlachoktól vették át. Sebestyén ugyanakkor leszögezi, hogy Kézai ezt az írást összekeverte a székelyek szolgálatában álló vlachok számrovásával, akiknek írása az adott időszakban még nem is létezett. Ez a tény persze akkor sem zavarta volna a Kézai megjegyzését ismerő román Burada Tódort, ha történetesen Sebestyén észrevételeinek kortársa. 1880-ban a moldvai Iassiban kiadott A tutajosok rovásairól című füzetében közzétette a Beszterce folyó mentén összegyűjtött tutajos-jegyeket, amelyek között több székely rovásjegyet megfigyelt. Ismerte Thelegdi János 1598-ból származó rovástájékoztató füzetét, a Rudimentát is, így abban az eloláhosodott gyergyói székelyek tönkjegyeihez nagyon hasonlító betűket keresett. Mit tesz Isten, talált is! Azt persze nem tudta, hogy ezeket a tulajdon-tönkjegyeket az örökösök állandóan változtatták, ezért Burada és társai nem bukkanhattak a székelység nyolcszáz éves erdélyi betelepüléseként hirdetett időszak előtti, dák eredetű oláh-székely rovásjegyekre. A hamisító már akkor lelepleződött, de mint látjuk, jelenkori utódait ez cseppet sem zavarja.

És most térjünk vissza a tatárlakai leletekhez, amelynek óriási szakirodalmából csak néhány meghatározó elemet ragadhatunk ki! A magyar anyától származó román Nicolae Vlassa 1961-ben bukkant rájuk és bár használatuk, eredetük, a rajtuk lévő karcolatok jelentése kezdetektől fogva megosztotta a nemzetközi tudóstársadalmat, a bevezetőben említett könyv megjelenéséig senki nem tartotta ezeket dák-román eredetűnek. Még a Kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum által angol-román nyelven 2009-ben kiadott, igen alapos The Danube Script in light of the Turdas and Tartaria discoveries (National History Museum of Transylvania) tanulmánykötet sem.

A tárgyakat először az ókori Mezopotámiából származtatták, de bebizonyosodott, hogy erdélyi agyagból készültek. Ezt követően újkori hamisítványnak minősítették, aminek az adott elhamarkodott alapot, hogy egy autoklávban szerves, később eltávolítható anyaggal impregnálták. Makkay János régész szerint ezt értette félre V. Dumitrescu, amikor a táblák laboratóriumi kiégetéséről beszélt és lett szóbeszéd tárgya, hogy azokat előzőleg Vlassza készítette. Megint mások a korongon lévő karcolatokat absztrakt, értelmetlen jeleknek tartották, Makkay pedig az 1990-ben kiadott A tartariai leletek című könyvében vonja kétségbe a C14-es, szénizotópos vizsgálat alkalmasságát finom időrendi megkülönböztetések kimutatására. Ebben van is némi igazság, csakhogy itt finom időrendiségről szó sem lehet, hiszen a legrégibb sumér képírásemlékek a Kr.e. 3.300-ból származnak, míg a tatárlakai lelet a San Diegoi Egyetem professzora, Dr. Suess vizsgálatai alapján 8.200-7.500 éves.

A nemzetközi hírű, 1994-ben elhunyt litván régésznő, Marija Gimbutas írásnak tekintette a jeleket, ezek nemzetközi párhuzamait néhány éve Friedrich Klára rovásíráskutató mutatta ki, míg Forrai Sándor Magyar Adorján elnevezése után a székely-magyarnak nevezett és ma is használatos rovásbetűk mellett két D/Ny és P/B összerovást is megállapított a korong alsó két mezőjében. Márpedig összerovása csak a magyarral rokon szkíta, hun, avar népcsoportoknak volt, ilyen emléket eddig más népektől, így az etruszkoktól, germánoktól, ótürköktől, nem találtak.

Természetesen nem állítjuk, hogy a Tatárlakai Korong betűinek hangalakjait több ezer évvel ezelőtt mai magyar nyelvünknek megfelelően ejtették volna, de közülük több ma is megtalálható a székely-magyar rovás ábécében. Ezek azonosságot mutatnak a világ első régésznője, Torma Zsófia, az 1870-es években az erdélyi Tordoson folytatott újkőkorból származó ásatási leletein talált jelekkel is, ezért a Korong mindenképp a legkorábbi írásbeliség emléke. Hogy ezeket a jeleket a székelyek mikortól használják és mikor érkeztek Erdély földjére, arról a románokkal csak parttalan vita folytatható, az viszont ugyancsak tény, hogy ezt az írásbeliséget a Kárpát-medencei hunoktól, avaroktól kezdve a székely-magyarság mind a mai napig folyamatosan használta és használja. Ezzel szemben a tudomány nem ismer egyetlen román (oláh/vlach) nyelvű rovásemléket sem, ahogyan használatukról sem tud, hiszen a Burada Tódor említette írásátvételük még nem teszi azt az ő nemzeti kincsükké. Ezt erősítette meg Vékony Gábor régész/nyelvész is az Életünk folyóirat 1985/1. számában: "A székely írásra vonatkozó későbbi adatokból (...) különben is kiderül, hogy annak sokkal régibb története van, hogysem a Balkán félszigetről felvándorló románoknak ahhoz valami közük lenne."

Annak ellenére, hogy Szentkatolnai Bálint Gábor, Fischer Károly Antal, Magyar Adorján, Forrai Sándor, Dr. Zakar András (Mindszenty bíboros úr tudós titkára) és XVI-XVII. századi, széles ismeretekkel rendelkező keresztény papjaink, püspökeink, prédikátoraink, többek között Oláh Miklós, Verancsics Antal, Szenczi Molnár Albert, Bél Mátyás határozottan kiálltak a rovásírás magyarokkal kapcsolatos ősisége mellett, a tényeket éppen a magyar tudóstársadalom más tagjai nem hajlandóak tudomásul venni. Ahogyan az 1800-as évek végén az osztrák származású Paul Hunsdorfer elutasította Torma Zsófia megállapításait, Herman Ottó is kételkedett a magyar rovásírás régiségében.

Az elutasítás a XX. század végén is folytatódott például Hoppál Mihály - Jankovich Marcell - Nagy András - Szemadám György Jelképtár (1990) című kötetében, ami azzal a meghatározással jelent meg, hogy "... az arámi betűsírásból fejlődhetett ki, szogd közvetítéssel, talán türk rovásírás mintájára...". Ugyancsak a türkből származtatják rovásírásunkat az egyik idei nemzeti rendezvényünk szervezői is. Ez azért furcsa, mert a türkök első önálló írásbelisége csak a Bilge kagán és Kül tegin testvérpár Kr. utáni 732-ben és 735-ben állított síremlékein jelenik meg eléggé kiforratlan alakban. A Kárpát-medencei rovásbetűs - napjainkban is használatos - emlékek ezeknél sokkal régebbiek, továbbá igen csekély hangértékegyezés állapítható meg a türk és magyar rovásírás között.

A türk rovásábécé

Míg a románok nem restek a kisajátítás mégoly komolytalan eszközeivel is élni, nálunk továbbra is az elhatárolódás a jellemző. Nem véletlen, hogy Alsótatárlaka határában 2003-ban csak román neveket felsoroló táblát állítottak a feltárás emlékére, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia sem akkor, sem azóta nem mondott véleményt a Tatárlakai leletről. Ezek után egyértelműen várható volt, hogy valamelyik Kárpát-medencei nép megunja a tétlenséget és megpróbálja magának kisajátítani a rovásírást.

A román írástudomány egy történelme című könyv téves állításáért tehát nem a románok a felelősek, ők csak leütik a feladott labdát. Hogy ez megtörténhetett, azért a hivatalos magyar tudományos szemlélet a felelős és marad is mindaddig, amíg hallgatásba burkolózva tétlenül várja, hogy a helyzet magától megoldódjék! Csak nehogy túl késő legyen!

Szakács Gábor

A bukaresti Libertatea napilapban Sorin Golea számolt be Vasile Maierean és Dan Dulciu "A román írástudomány egy történelme" (O istorie a criptologiei româneşti) című könyvéről. Kiemeli, hogy az említett könyv szerint a székely rovásírásban használt 42 jelből 12 megegyezik a Fehér megyei Alsótatárlakán (Tărtăria) talált agyagtáblákon láthatókkal. Mivel az agyagtáblák 7000 évesek, a székely rovásírás pedig csak 800 éves, hiszen a magyarul beszélő székelyek csak 1100 és 1200 között érkeztek a Kárpát-kanyarba, így ezek a jelek tőlük nem származhatnak, mert azokat a dákok és románok már előttük használták és a székelyek tőlük vették át - adta közre 2010. július 27-én a http://erdely.ma/mozaik.php világhálós hírlap.

Magyar Demokrata 2010. augusztus 31.

Nyitólap

ÉLŐ ROVÁS

Román rovás?

Oldal tetejére