A magyar írás apostola
|
|
|
A magyar írás apostola
|
|
|
A magyar írás apostola |
Példaképekre, mesterekre minden kornak szüksége volt és lesz. A magyar jövő alapja, a világ jelenleg ismert legrégibb írásműveltsége a rovás-, más néven ómagyar írás, amelynek felélesztésében, terjesztésében vállalt meghatározó szerepet az idén száz éve született Forrai Sándor.
A példamutató életet, nemzeti
elkötelezettséget már a családban megtapasztalta. 1913-ban még Magyarországon,
Munkácson született, a trianoni rablóbéke azonban ezt a területet, Kárpátalját,
az akkor létrehozott Csehszlovákiához csatolta. Mivel ez ellen édesapja a Turán
Szövetség tagjaként aláírásokat gyűjtött, a családnak a megcsonkított országba
kellett menekülnie. A cseperedő ifjú mellé újabb mestert rendelt a Gondviselés
az édesapjával baráti kapcsolatot ápoló, élete céljául a szkíta-hun-avar-magyar
rokonság bizonyítékainak kutatását választó nemzetközi hírű tudós Zajti Ferenc
személyében. Ő irányította Forrai Sándor figyelmét az igaz magyar őstörténetre,
cserkészetre, rovásírásra, így vált számára a szorgalmas tanulás, ismeretszerzés
természetes cselekedetté.
Kiváló rajzkészségével talán
a művészi pályát is választhatta volna, ám, amikor észrevetette a Luigi Ferdinando
Marsigli által lemásolt, rovásbetűkkel írt, XIII. századból származó botnaptár
rövidítései és a latin betűs gyorsírás közötti hasonlóságot, a felismerés egész
további életútját meghatározta. Hatalmas, évtizedekig tartó gyűjtő- és kutatómunkába
kezdett. Ennek eredményeként 1975 novemberében a Budapest XIII. kerületében
lévő Frangepán úti református gyülekezet házában 125 nagyméretű táblaképen mutatta
be a rovásírás történetét. Hívő református presbiterként ezzel a lépésével ismét
kinyitott egy ajtót az egyház előtt, amelynek tagjai évszázadokon keresztül
mentették az ómagyar írás emlékeit a történelmi Magyarországon.
Ezt megelőzően Imaoka Juichiro
professzorral történt személyes találkozásukon elérte, hogy az 1973-ban Tokióban
kiadott magyar-japán szótár 15. oldalára a Magyar Himnusz rovásírással is bekerült.
Ennek másolt lapját a 2002 nyarán Magyarországon járt japán császárnak és feleségének
szerette volna átadni, erre azonban nem kapott lehetőséget.
Eközben egy nem várt, lassan, de végzetesen bekövetkező tragédiát kellett lelkileg feldolgoznia: fokozatosan elvesztette látását. Aki az olvasásban, tanulásban, az adatok elemzésében találja meg élete értelmét, annak egy ilyen csapás súlyos következményekkel járhat. De nem nála. Ismereteit felolvasó segítségével bővítette, gépírói tudásával pedig szó szerint vakon írt cikkeket, könyveket.
1985-ben megjelent Küskarácsonytól
Sülvester estig című kötetében bebizonyította, hogy nem átvevői voltunk
a türk rovásírásnak, ahogyan azt napjainkban is egyesek tévesen hangoztatják,
hanem az írásműveltség átadói. Rámutatott, hogy több mint ezer évvel ezelőtt
a magyar anyanyelv lejegyzésére kizárólag az ómagyar írás volt alkalmas, hiszen
később évszázadokra volt szükség, hogy a beszédünk írásos rögzítéséhez hiányzó
tizenhárom betű beépüljön a latin ábécébe.
A rendszerváltás után néhai
Antall József miniszterelnöktől bíztató ígéretet kapott, hogy a tervezett budapesti
világkiállításon az említett képanyagot bemutatják. Erre a miniszterelnök halála
és a páratlan nyilvánosságot jelentő rendezvény nemzetidegen politikai erők
általi elbuktatása miatt nem kerülhetett sor.
A kudarc ekkor még nem szegte
kedvét és Ópusztaszerre emlékművet tervezett, amelynek egyik oldalán a vérszerződés
öt pontja rovásírással, a másikon latin betűkkel magyarul, németül, angolul
és japánul jelent volna meg. Elképzelése máig nem valósult meg. Időközben megírta
Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig című írástörténeti alapművét,
amelyből azóta is sokan idéztek neve említése nélkül. A könyvet Orbán Viktornak
is elküldte, aki válaszlevélben köszönte meg a figyelmességet. Az íráskutató
ezek után azt remélte, hogy az 1999-es frankfurti könyvvásáron a rovásírást
és a vándorkiállítást a magyar pavilonban bemutatják, ám hiába.
A sorozatos csalódások után lelki megnyugvást csak az adott neki, amikor tudomást
szerzett az általános és középiskolai tanulók részére szervezett Kárpát-medencei
Rovásírásverseny és Műveltségi Találkozóról. Érezte, eljött a pillanat, amelyre
oly régóta vágyott: ha egyelőre csupán szakköri szinten, de a diákoknak a betűk
megtanulása után azok történelmi hátterét, bizonyítékait is tanítják. Levélben
köszöntötte a szervezőket, akik tiszteletük jeléül felvették a Forrai Sándor
Rovásíró Kör nevet és tanár úr hiteles rovásemlékekből összeállított ábécéjét
tekintik szabványnak.
Meggyőződéssel vallotta,
hogy a magyar nemzettudat és a rovásírás, mint kultúránk legértékesebb része,
szorosan összetartozik, mindkettő csak együtt, egymást erősítve maradhat fenn.
Hasonlóképpen fontosnak tartotta már legalább egy évtizede kijelenteni, hogy
"elérkezett annak az ideje, hogy rovásírásunk nemzeti önismeretünk javítására
végre közkinccsé váljon, elsősorban a tanulóifjúság számára", ezért
szorgalmazta a rovásírás tantervbe illesztését, de ezt soha nem pártpolitikai
alapon, politikai nyomással szerette volna elérni, hanem szakmai meggyőzéssel.
Ennek megvalósítása már őszinte híveire vár és nincs kizárva, hogy a Nemzeti
alaptanterv kerettantervében meg is jelenik.
Tanár úr nem osztotta az
elmúlt évek liberális, számonkéréstől mentes oktatási módszerét. Jól tudta,
ha nincs követelmény az iskolában, az onnan kikerülő tanulókkal az élet már
nem bánik ilyen kesztyűs kézzel, ezért oktatási elve a szeretet, szigor és ezzel
együtt az adott tantárgy megkedveltetése volt. Napjainkban egyre szerteágazóbb
és önálló ötletektől sújtott rovásírásának nem lenne kitaposott ösvénye Forrai
Sándor önzetlenül áldozatos tevékenysége nélkül. Rendszerezte a tényszerű ismereteket,
cáfolta a hamis elméleteket, vállalta az ismeretterjesztés, oktatás szervezésének,
gyakorlatának nehézségeit, tankönyvet írt. Mindezek alapján tanár úr születésének
századik évfordulója alkalmából a nevét viselő kör a Magyar Kultúra Napján meghirdette
a Forrai Sándor Centenáriumi Évet, őt pedig Magyar Örökség Díjra javasolja.
Végtelenül megtisztelő,
hogy Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkár a Forrai Sándor Rovásíró
Körhöz eljuttatott nyílt levelében köszönti tanár urat, amelyet minden, az ünnepelt
személyéhez köthető, pártpolitikától mentes rendezvényen, felújított kiállításán,
előadáson a helyi szervezők felolvashatnak.
Friedrich Klára, Szakács Gábor
- - - o - - -
"...a mindenre nyitott tudás"
Tisztelt Ünneplők, kedves Megemlékezők!
Lelkiismeret-furdalással vegyes szomorúság fogja el az embert, amikor kiváló magyarjaink kerek évfordulóját ünnepeljük. Most is tudom, hogy hálát kell adnunk Forrai Sándor életéért, tudásáért, bátorságáért, amellyel felfedezte, megértette és publikussá tette, hogy az ősi magyar rovásírás a mi civilizációnk gyökeréig nyúlik vissza, s ezért a jelen és a jövő szempontjából rendkívüli fontossággal bír. S lám, mégis furdal a lelkiismeret - bizonnyal nem csak engem - amiért Forrai Sándor úgy ment el közülünk, hogy a hivatalos Magyarország azt sem igazán akarta tudomásul venni, hogy a világon van. Mint ahogy azt sem, hogy van székely-magyar rovásírás, amely nem is említhető egy napon a lenéző vélekedéssel, amely szerint a magyarok legfeljebb azért rótták a botra a vonalkákat, hogy el ne felejtsék, hány birkájuk van. (Nota bene a pásztorok pontosan tudták, fejből, hogy mennyi.)
Tavaly, amikor Forrai tanár úr halálának ötéves évfordulójára emlékeztünk, úgy fogalmaztam, hogy "csak alapigazságokat kellene tiszteletben tartani: például azt, hogy a magasabb kultúra az írással teszi meg az első mérföldes lépéseket, tehát annak a népnek, amelynek saját írása volt és van, ki tudja, mióta, a kultúrnépek között jog szerint az első helyek egyike jár." Most úgy vélem, lassan-lassan közeledünk az első helyek egyikéhez, amikor egyre több kincsünket fedezzük fel és tesszük közismertté utcanevekkel, emléktáblákkal, köztéri alkotásokkal, a Nemzeti alaptantervvel, az irodalmi, művészeti, hazafias neveléssel, a magyar néptánc és népdal csodáinak felszínre hozatalával. Persze ez a közeledés nem az aszfalton történik, hanem a magasban, ott, ahol a nemzetek spirituális történelme íródik.
Forrai Sándor ebbe a történelembe írta fel a maga művét, az ősi székely-magyar rovásírás újrafelfedezését, a követői pedig annak a szent kötelességnek a teljesítésével róják fel oda a maguk bekezdéseit, amely a nagy előd, Forrai tanár úr életművének ápolásából és továbbviteléből fakad.
Dr. Hoffmann Rózsa - oktatásért felelős államtitkár
- - - o - - -
A magyarság írásával azért is érdemes foglalkozni, mert a kőbe vésett és fába rótt írásjelek egy nép fejlettségét bizonyítják, hiszen az írás, a nyelv és a beszéd visszahat az agy fejlődésére. Kiszely István professzor méltó társa és barátja volt Forrai Sándor íráskutató, aki magas szinten művelt ismereteit - a gép- és gyorsírást - használta fel a rovások fajtáinak vizsgálatára és felosztására; az egyetlen volt, aki igazán értette a rovásbetűk és az azoknak megfelelő hangok értékét, eredetét. Különös érzéke, füle, szeme volt ezek megfejtéséhez, hazáját és népét tisztelő, igaz magyar volt. Mivel nemzeti azonosságunk, ősiségünk egyik bizonytéka az Európában egyedül birtokolt ómagyar írás, ezért ne hagyják el az iskolát olyan generációk, akik nem hallanak, nem tudnak erről az igazi kiválasztottságot igazoló ősi tudásról, amit mélyen a génjeiben hordoz a magyar nép.
Hankó Ildikó - antropológus
- - - o - - -
Forrai Sándor a Magyar Rovásírás történetének legnagyobb huszadik századi alakja, aki visszaadta az írás tömeg-jellegét. A rovásírást évszázadokon át a beszűkülés, a rétegekbe záródás jellemezte. Csak juhászok, papok, református prédikátorok mentették tovább e hagyományt, később néhány tudós és művész. Ekkor jött Forrai Sándor és összeállítva egy rovásírás-vándorkiállítást, személyesen járta az országot, s újra emberek százaiban hintette el az írás megtanulásának kedvét. Létrejött a rovásíró kör, a rovásírók társasága, majd a rovásírást oktatók egész hálózata, beindult a Kárpát-medencei Rovásírásversenyek sorozata. Forrai Sándorig egy tucat ember ismerte és használta a rovást, ma több mint százezren. Ez az ő elévülhetetlen érdeme a magyar kultúrtörténetben. Általa lett élő a rovás.
Mandics György - írástörténész
- - - o - - -
A rovásírással 90-es évek második felében ismerkedtem meg behatóbban, e témában akkoriban csupán egyetlen komoly könyv volt kapható. Ez volt Forrai tanár úr könyve, melyből hozzám hasonlóan sok százan, ezren tanultak és szereztek tudomást eleink írásműveltségéről. Lenyűgözött az a magabiztos, de mégis mindenre nyitott tudás, mely e könyvből áradt. Csak a fennmaradt emlékekre, a nagy elődökre és saját kutatásaira, kísérleteire támaszkodva világította és tisztította meg azt az időnként eltűnő, bár soha el nem veszett - de a történelem és a politika minden mocskával beborított - kis ösvényt, melyen a magyar műveltség az emberiség régmúltjából napjainkig elér. Segítette ebben szerénysége, alázatos hazaszeretete, mély hite, és a tudás, melyet soha nem mások kárára, hanem nemzete felemelésére, sötétben botorkáló nemzettársai felvilágosítására használt.
Hódos László - rovásírás-oktató, a kiállítás felújítója
Magyar Demokrata
2013/8.
 |
|
A magyar írás apostola
|
|
|