A pozsonyi csata hiányos emlékei
|
|
|
A pozsonyi csata hiányos emlékei
|
|
|
A pozsonyi csata hiányos emlékei |
A történelem során a nemzetek időről időre összetűzésbe keverednek egymással, máskor békességben élnek. A 907-es pozsonyi csata idején a magyarságot a németek hatalmasnak hitt túlerővel támadták meg.
Ha a 907-es hadjáratot elemezzük,
azonnal szembetűnik a korabeli magyar források hiánya. Ez a későbbiekben sem
módosul, hiszen Anonymus Gest Hungaroruma is a részletek leírása helyett csupán
megemlíti annak tényét, és ehhez az évhez köti Árpád fejedelem halálát.
Az 1981-ben megjelent Magyar történelmi kronológia sem bővebb, röviden közli, hogy a fejedelem valószínűleg 907 elején hunyt el, nem tudni bizonyosan, ki lett az utóda. Júniusban IV. Lajos német király bosszúhadjáratot indított, de seregét Pozsonynál megverték a magyarok. Az Egyetemes történelmi kronológia (1981) már egyenesen a védekezők bűnösségére céloz, amikor úgy tálalja az eseményt, hogy "A magyarok állandó támadásai következtében (Liutpold, az Ostmark őrgrófja elesik Pozsony mellett 907-ben) az Ostmark kiürítése."
1907. július 7-én, bár a történelmi határok még álltak, a győzelem emlékére mégis aTatabányához tartozó Bánhidána hegytetőn avatták felEurópa legnagyobb turulmadarat (valójában saskeselyűt) ábrázoló bronzszobrát.Felmerül a gyanú, nem lehet-e véletlen, hogy a világ egyik legjelentősebb, legbravúrosabb haditettének részletes bemutatását elhagyták a korabeli magyar krónikák, az újkori megemlékezések pedig egyenesen félretájékoztatnak.
Ilyen esetben célszerű külső
forrásokat keresni. Vizsgáljuk meg ezért, kinek állhatott érdekében a német
támadás, mert úgy talán közelebb kerülünk az igazsághoz.Az Attila hun (Priszkosz
Rétor szóhasználatában szkíta) király halálát követő négyszáz év során az úgynevezett
avarok népesítették be a Kárpát-medence középső részét, így a rómaiak által
Pannóniának nevezett Dunántúlt is, amely a IX. században a Keleti Frank Birodalomhoz
tartozott. Uralkodója, Arnulf, szövetséget kötött az Árpád fejedelem vezetésével
ide visszaérkező magyarokkal, akiket a velük feltehetően egy nyelvet beszélő
(László Gyula megállapítása) avarok is szívesen fogadtak, hiszen múltban gyökerező
rokoni szálak kötötték egymáshoz őket. Ha nem így lett volna, aligha adták volna
át területeik feletti rendelkezéstbékésen az érkezőknek.
Arnulf 899-ben bekövetkezett
halála mindent megváltoztatott. Utódát, az ekkor csupán hat esztendős IV. (Gyermek)
Lajost tanácsadók irányították és mondatták felvele a magyarokkal kötött szövetségi
szerződést.904-ben Árpád társuralkodóját, a béketárgyalásra Altenburgba meghívott
Kurszánt, a lakoma során a bajorok megölték. A tanácsadókekkor már Pannonia
visszahódítását tűzték ki célul, a feladattal Theotmar salzburgi érseket bízták
meg. Azért őt, mert Pannonia avar lakossága gazdaságilag a salzburgi érsekség
alá tartozott a Frank Birodalomban. Árpád magyarjainak megjelenése és a terület
feletti uralom visszaszerzése ennek helyzetét érintette legérzékenyebben. És
nem csak gazdaságilag. Az avarokat addig térítő papok szándékától eltérően a
magabiztos és erős magyarok ősi, egyistenhívő vallásukat ismét a maguk rítusa
szerint élték.
Bánhidai turul emlékmű avatása
A németek, hogy a támadás
vallási- és nem pusztító - jellegét hangsúlyozzák, keresztes háborúként gyűjtötték
egybe támogatóikat, ami azonbanaligha tette kétségessé a valódi szándékot, hiszen
IV. Lajos király nyilatkozata a magyarok megsemmisítésére ("Ugroseliminandos
esse" - "A magyarokat ki kell irtani") buzdított. Ennek hatására
a korabeli források szerint mintegy százezer fős hadsereg indult a Pannonia
visszafoglalása szempontjából kulcsfontosságú Pozsonybevételére,egyházi emberek
és fegyvereseik tömeges részvételével.
Mivel a 907 júliusában lezajlott,
többnapos ütközetben Árpád magyarjai olyan megsemmisítő vereséget mértek a világi
és egyházi támadókra, hogy a németek csak 123 év múlva mertek ismét Magyarországra
támadni, a nyugati keresztény áramlatot már elfogadó, de még mindig rendkívül
erős I. (Szent) István idejében aligha kívánták ezt a fájdalmas vereséget felhánytorgatni.
Az azonban rejtély, hogy mi lett a magyar feljegyzésekkel, Árpád írnokainak
tudósításaival, hiszena győzelem katonailag is döbbenetes és sorsdöntő jelentőségű
volt, hogy az ország nyugati határátegészen az Enns folyóig terjesztették ki.
Hiába, a magyar krónikákban néma csend uralkodik.
Ami a pozsonyi diadalt egy
feltételezett, de máig nem bizonyítottbánhidai ütközethez köti, az a millenniumi
ünnepség idején kezdődött, amikor Feszty Árpád 1896-ban megfestette az óriási
méretű Bánhidai csata című képét, mely Komárom jelenleg szlovákiai részén a
Duna-mente Múzeum falát díszíti.
Mivel a fentiekből kitűnik,
hogy hiteles magyar források nem maradtak, amelyekből megtudhatnánk, mi történt
valójában, a korabeli magyarok iránti elfogultsággal aligha vádolható német
forrásokhoz kell folyamodnunk, ahogyanTóth Sándor is tette minden részletre
kiterjedő kutatásaisorán, amelyeket a Magyarságtudományi füzetek sorozatban
Győztes csatáink: Pozsonyi diadal, Cserhalmi ütközet címmel tett közzé 2010-ben.
Az általa feltárt dokumentumok
közé tartozik többek között a Sváb évkönyv (907), aSalzburgi évkönyv (907),
a Merseburgi és aFreisingi évkönyvek, amelyeketJohannes Turmair, felvett nevénAventinus
(1477-1534) bajor humanista történetíró is áttekintett, mielőtt Annales Boiorum
címen összeállította a bajorok történetét.
Még ha bizonyos időpontoknál
egy-két nap eltérés jelentkezikis, a kortárs forrásokhitelesen mutatják be az
eseményeket.A király, IV.(Gyermek) Lajos felhívására 907. június 17-én indultak
a bajorok Ennsburgból. A hatalmas sereg egy részét a már említett Luitpold fővezér
vezette a Duna északi oldalán, egy másik részét attól délre Theotmar érsek,
míg a harmadik csapat Singihard gróf vezényletével az ostromló eszközöket, ellátmányt
és gyalogságot szállította hajókon. Árpád felderítői kezdettől figyelték a csapatmozgásokat,
még ha azokatmegtévesztésként úgy időzítették is, hogy egybeessenek az évente
szokásos hadgyakorlatukkal, mintha nem is készülnének semmire.A magyarok nem
akadályozták az előnyomulást egészen a mai Bécstől keletre eső és délről a Dunába
ömlő Fischa folyócskáig. Ezt a támadók számbeli fölénye indokolta, valamint
az a tény, hogy a seregével június 18-án Fehérvárról indult Árpád fejedelem
még nem érkezett meg a helyszínre. (Ha valóban Bánhidára tartott volna, az ötven
kilométeres táv megtétele nem igényelt volna két hetet és persze az sem mellékes,
hogy a település környéken hajózható folyó nem létezik, amin a támadó csapatokat
szállíthatták volna.)
A Theotmar vezette és a bécsi erdőt, valamint a dombos területet maga mögött hagyó, sík terepre érkező támadókat a magyar határőrcsapatok ettől kezdve folyamatosan zaklatták. Tóth Sándor a Merseburgi évkönyvre hivatkozva leírja, hogy a türelmét vesztő és zárt alakzatából ki-kitámadó ellenséggel a magyarok végül megütköztek és június 26 (vagy 28-án), ha nem is megsemmisítették, de legyőzték. (A megsemmisítő győzelmet július 4-én Árpád hadai vívták ki.) A csatatéren lelte halálátTheotmar, valamint Ottó freisingi és Zakariás sabeni érsek. A helyszínt mind a mai napig kereszt jelöli.A következő csapást a flottára mérték, amikor a hajókat gyújtónyilakkal lángra lobbantották. Az égő pokolból Singihard is csak szerencsével menekült ki. A harmadik ütközetben a Pozsony alatt táborozókat semmisítették meg.
Miközben hangoskodásával
a túlparton maradt csapattest elterelte Luitpold figyelmét, Árpád a várostól
délre átúsztatta lovasaival a Dunát, majd még az éj leple alatt megtámadta a
tábortüzeikkel jól megvilágított bajorokat, akik vezérükkel együtt majd mind
odavesztek. Ezt követőenmég Ennsburgig üldözték az életben maradt menekülőket.
A magyar szájhagyomány szerint
a pozsonyi ütközetben hunyt el Árpád három fia, Tarhos, Üllő, Jutas, és a fejedelem
is halálos sebet kapott.Ez szinte biztos, hogy nem igaz. Ha mindnyájan ekkor
haltak volna meg, vajon ki vezényelteEnnsburgig az üldözést, a város ostromát
és elpusztítását? Erről sajnos nem csak a szokatlanul hallgatag magyar krónikák,
de a német források sem tájékoztatnak.Arról viszont igen, hogy részükről Pozsonynál
29 főnemes és egyházi személy lelte halálát. Ez a súlyos veszteség indokolja,
hogy a németek közel másfél évszázadig nem indítottak támadást Magyarország
ellen.
Továbbra is megválaszolandó
kérdés Árpád halálának időpontja és eltemetésének helye. A Magyar történelmi
kronológia a fejedelem halálát korábbra teszi és utódja, a túl fiatalnak és
gyengének tartott Zsolt (Zolta) elleni hadjáratnak véli a német források szerint
július 4-6-ig tartó pozsonyi csatát.
Feszty Árpád festménye a bánhidai csatáról
a révkomáromi Duna-mente múzeumban
A helyszín tekintetében
különleges elmélettel állt elő Tóth Sándor, miután Anonymus Gesta Hungarorumának
52. fejezetében a fejedelem temetésének részleteit elolvasta. A Duna déli vonalán
a Pozsonyhoz közeliHainburg és BadDeutsch-Altenburg (Németóvár) között felkereste
a Szent István által építtetett Boldogságos Szent Szűz Máriakegytemplomtól alig
ötven méterre, fákkal benőtt kurgánt, amit a helybeliek Árpád vagy Attila sírjának
tekintenek. Az elmúlt háromszáz évben több ízben is megbontották, kardot, pajzsot,
ékszereket, koponyacsontot is találtak, de ezek alapos bevizsgálására ugyanúgy
nem került sor, mint egy átfogó feltárásra.
Tóth Sándor szerint a 907-es
ütközet nyári forróságában nem vihették messzire az elhunyt fejedelem holttestét,
ezért nem zárja ki annak lehetőségét, hogy itt helyezték örök nyugalomra. A
kérdés megint csak az, hogy a csatában résztvevő magyar túlélők, valamint az
utód Zsolt (Zolta) miért ne jegyezték volna fel a kor legnagyobb hadvezérének
temetési helyét? Ki elől kellett volna titkolniuk, mikor az ország hosszú távra
és felettébb látványosan megerősítette nemzetközi tekintélyét?
Csak arra gondolhatunk,
hogy természetesen voltak ilyen feljegyzések, talán a sírhely sem lehetett titkos,
ám ezeket utólag eltűntették, hogy az államalapítás dicsőségét ne lehessen Árpádhoz
kötni.Forrai Sándor írástörténész szerint az államalapítás Árpád fejedelemmé
választásával már 889-ben Levédiában, a vérszerződéssel megtörtént, ezt erősítették
meg Ópusztaszeren. Meglehet, az állam, ha nem is a mai értelemben, de ennél
is régebbi örökségünk, hiszen már Attilát is a kortárs Priszkosz Rétor a szkíták
királyának nevezi, kinek udvarában Bizánc követeként időzik. Anonymus gesztájában
maga Árpád, akit fejedelemnek nevezünk, bár a rendelkezésünkre álló információk
alapján bízvást nevezhetnénk királynak is, a budai felhévizeknél megérkezik
őse, Attila király palotájába és elámul annak nagyságán és szépségén... Vajk
megkeresztelésével és megkoronázásával gyakorlatilag semmi nem változott, továbbra
is a királyság államformájábanéltek őseink, ezért a magyarság államalapítását
és sajátos, az anyaisten tiszteletét is a kereszténységbe olvasztó hitének forrását
a múltban messzebb kell keresnünk.S akkor talán könnyebb lesz megfejtenünk a
háromszoros túlerő fölött aratott pozsonyi diadal titkát is.
Szakács Gábor
Magyar Demokrata 2012/12.
 |
|
A pozsonyi csata hiányos emlékei
|
|
|