Rendületlenül hiszek abban, hogy feltámad a magyarság és az emberiség - mondta Gazda József, a Magyar Örökség Díjas erdélyi tanár, író.

Ön sorskönyveket ír. Hogyan születnek ezek a könyvek?
A sors, ami engem foglalkoztat, a magyar sors. A népem sorsa. Az, hogy mik történtek és mik történnek velünk. Az összmagyar sorson belül elsősorban az elszakított területeken kisebbségben élő magyarság sorsa. Melyet én is élek, amelybe beleszülettem.
A szociográfiának egy sajátos változatát alakítottam ki. Rádöbbentem arra, milyen csodálatos értékeket őrzött meg az emlékezés, és hogyha az ember bárkit a saját életéről, emlékeiről, az általa megélt dolgokról kérdezem, milyen gyönyörűen mondják el, tudják elmondani azt. Igyekszem minél mélyebbre hatolni az épp megszólaltatott ember sorsában, lelkében. Célom tehát bányászás a múltban, bányászás a lélekben. Amikor a megkérdezett ember belenéz az időbe, s elkezd mesélni, szavaiból megelevenedik az élet, életre kel a múlt. Százakat, ezreket meséltettem ugyanarról, a saját sorsukról, mely egy adott korban és időben bontakozott ki. S minél több ember mondta el ugyanazt, a megélt múltat mondja mindenki, s így válik sokárnyúvá, sokszínűen megjeleníthetővé a kor. De ott maradunk lent, nem azt mesélik az emberek, hogy mi történt a történelem keverő-asztalnál, hanem azt, amit ők átéltek. Azaz: a megélt történelmet. S ezek alapján képzelem el, építem meg a könyveimet.

Csupán székely származása késztette e nép történetének kutatására?
A szépség iránti vágy és a nemzeti lét, az életnek ez a két vetülete vonzott, foglalkoztatott. Eleinte a bennem lévő megismerés-vágy a művészetre irányult, és mint még egyetemista művészeti írásokkal kezdtem. Már, mint tanár találkoztam a faluval, ami meghatározó élményemmé vált. Ott tárulkozott fel előttem egy még a közösségi élet nyomait őrző világkép. Ez kezdett mind jobban és jobban érdekelni, egyben el is tántorított kissé a művészeti írástól, és azóta túlnyomórészt sorskérdésekkel foglalkoznak a könyveim.

Hogyan keletkezett a Vezényelt történelem című kötete?
Az én sorsom a magyar sors, történelmem a magyarság történelmének a része. Szinte színmagyar területen, de Romániában születtem. Van olyan emlékem is, amikor az óvodában románul énekelek, jóllehet nem is értem, hogy mit. Négyéves koromban Észak-Erdély visszacsatolásával Magyarország lakója lettem, majd nyolcévesen visszakerültem Romániához. Kettős elnyomás zúdult ránk. Kommunista és román. Látom, az emberek kicsi, vörös szalagocskát tűznek a gallérjukra. Megkérdeztem egy öreg bácsit, hogy az mi?Azt felelte, vörösek lettünk, ki kell tennünk, hogy ne bántsanak. Nekünk egész létünk, még a nyelvünk is bűnünk lesz. Talán - hogy ma sem beszélek tökéletesen románul - a szellemiségem rejtett, tudat alatti tiltakozása is lehet. Meg az, hogy mindig magyar környezetben éltem. Ettől függetlenül ugyanúgy tisztelem a román embert, mint a magyart, ha becsületes és igaz. Viszont fenntartom magamnak a jogot, hogy kimondjam, más az arcom, mások a gyökereim, más a kultúrám és a lelkem. Mindezt - magyarnak lenni Romániában, magyar sorsot élni a XX. században - próbáltam megjeleníteni ebben a könyvben.

Milyen élmények járultak hozzá, hogy 2006-ban nem fogadta el a kitüntetést Gyurcsány Ferenc miniszterelnöktől?
Tragédiaként éltem meg, hogy olyan népnek vagyok a fia, amelyik ezt a népe ellen annyi bűnt elkövetett társaságot visszaválasztotta a hatalomba. Egész életemben, egyetlen másodpercre sem hittem az ő eszméjükben, s elutasítottam mindazt, ami akkor körülöttem történt. Egész énem tiltakozott az ellen, hogy ezek az emberek engem kitüntessenek. Mert akkor ezzel őket, aljas eszméiket is elfogadtam volna.

Milyen emlékei vannak a romániai KISZ-ről?
Szégyennel éltem meg 12 éves koromban, hogy úttörőnek tettek, vörös nyakkendőt raktak a nyakamra. A sepsiszentgyörgyi színház színpadáról - ahol a ceremónia történt - hátra somfordáltam, levettem és a zsebembe gyűrtem a nyakkendőt, és a hátsó sötét lépcsőn valósággal elmenekültem. Még egyszer kényszerültem arra, hogy május 1-én úttörőként vonuljak fel, ugyanúgy szégyenkezve. Mit gondolhatnak rólam az emberek, ha ilyen vörössel a nyakamban menetelek? Ahogy véget ért az ünnepség, egy bokor mögé húzódtam és levettem megint. Így vetettem véget úttörőségemnek, s "kommunista ifjúként" való megpecsételtségemnek. Amikor érettségiztem, iskolai KISZ titkár osztálytársam odajött hozzám és így szólt: "Tudjuk, hogy egyetemre akarsz menni. Lépj be a KISZ-be, belépésedhez korábbi időpontot írunk, mert különben nem vesznek fel !" Így lettem tizenhéttől húszéves koromig a szervezet tagja, de 1956-ban kirúgtak, mert nem megfelelő módon viszonyultam a magyarországi "eseményekhez", azaz a forradalomhoz. 1958-ban végeztem a Bolyai egyetemen, de mint árnyék kísért egészen 89-ig "megbélyegzettségem". Sütő András segített abban, hogy a Magyar Autonóm tartományból, melyet a nép kicsi Szovjetuniónak nevezett, s ahol, mint "osztályellenséget" fogadtak, át tudjam kérni magamat Kolozs tartományba. Kolozsváron a román káderesnek, személyzeti főnöknek, akihez kihallgatást kellett kérnem, elmeséltem, hogy egyetlen kérésem volt, hogy vasút mellé tegyenek, mert művészetről írok, s ezért mozognom, utaznom kell, s a vasúttól a legtávolabbi pontra, Lővétére helyeztek. Amikor ezt a román férfi hallotta, felháborítónak tartotta. Felvállalt, és egy vasúti csomópontba, Székelykocsárdra helyezett, hogy onnan könnyebben tudjak eljutni a központokba, Kolozsvárra és Marosvásárhelyre is.

Sokat foglalkozott Körösi Csoma Sándorral.
Nem voltam soha Csoma kutató, sorsszerű volt, hogy az emléke ápolását fel kellett vállalnom. Hat éves tanári múlt után családi okokból Kovásznára - itt nőtt fel a feleségem - kerültünk, s ez szinte kötelezővé tette, hogy az onnan alig két és fél km-re levő Csomakőrös nagy szülöttjének az emlékét ápolni kell. 1989 után ezért alapítottuk meg a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesületet. A Ceausescu rendszerben bűntény volt, ha Körösi Csoma Sándorral foglalkoztál. Soha nem felejtem, amikor1984-es születésének 200. évfordulójára emlékműsort készítettem az iskolában. Éppen próbáltunk, amikor kihívtak, és közölték, hogy a párt utasítása szerint semmiféle megemlékezés nem lehetséges. A hatóság figyelt, a napján mindenütt rendőr kocsik cirkáltak és gumibotos rendőrök álltak, lényegében megszállták a várost és környékét. Egy könyvtárosnő mellém sompolygott és a fülembe súgta: Tetszik látni, hogy félnek? Valóban féltek Kőrősi Csoma szellemétől, ezt soha nem felejtem. Biciklisták jöttek, autóbuszokkal érkeztek Magyarországról is a megemlékezők, hogy megfélemlítsen, mindenkit igazoltatott a rendőrség, s a szobrához helyezett koszorúkat azonnal eltüntették. Amikor négy gyermekemmel és feleségemmel gyalogosan, a kegyelet egy-egy szál virágával a kezünkben mentünk át Csomakőrösre, mellettünk is cirkáltak az autók. Amikor István fiam észrevette, hogy fényképezőgép van az egyiken. Felkiáltott: "Apa! Látta, hogy fényképeznek? Elfelejtettem mosolyogni!" Igen, láttam, mondtam keserűen!

Ünnepély Kőrösi Csoma Sándor emlékházánál, Csomakőrösön, 2016-ban.
A kép jobb szélén Gazda József. (Fénykép: Friedrich Klára)

Könyvei elég vaskosak. Van-e még értelme ilyeneket írni?
Korszerűtlen vagyok, mert az én mondanivalóm könyvet kíván. A hétszáz oldalas Vezényelt történelem már nyomdában volt, amikor olvastam valahol, hogy épeszű ember négyszáz oldalasnál vastagabb könyvet nem ír, mert úgysem olvassa el senki. Tudomásul vettem, hogy nem vagyok épeszű. Egyébként az elmondandó adja a formát, tartalmat, terjedelmet, s a szellemiséget is. Csak addig van gond, amíg a könyv az ember fejében összeáll. Ha a szerkezet megszületett, a könyvem csak akkor nem készül el, ha velem valami történik. Ekkor már csak a kivitelezés marad, de az sem mechanikus munka, hanem átélés. Amikor az ember ír, nem az jár az eszében, hogyan tudná rövidebbre fogni, hanem hogyan tudja kiadni magából.

Az olvasás segítheti, erősítheti a nemzettudatot?
Igen, olvasni kellene. Nem lennék az, aki vagyok, ha serdülőkorban nem Csehov, Dosztojevszkij, Jókai Mór, Móricz Zsigmond és Németh László művein növök fel, a könyvektől tehát óriási élményeket kaptam. Sajnálva nézem a fiatalokat, amint számítógépes játékokkal ölik az idejüket, hiszen az értelem soha nem olyan befogadó, mint tizenévesen. Értékes korszaka a fiatal életeknek, amelyeket mintha szemétdombra vetnének. Talán egyszer felébred az emberiség, és újból az emberi szellem nagy termékei kezdik érdekelni.

Rengeteg helyre hívják előadást tartani. Győzi?
Szívesen megyek, hiszen legtöbbször a nemzet sorsáról kell beszélnem vagy egy könyvem, vagy egy történelmi esemény kapcsán. Ilyen volt az elmúlt évben a Trianoni évforduló. Három nap alatt négy helyen vártak. A budapesti cisztercita gimnáziumban tartott déli megemlékezésről az állomásra kellett rohannom, hogy aznap délután hat órára már Nagyváradon lehessek. S onnan vissza Jászszentandrásra... A szétszóródott magyarságáról írt könyvem, a Harmadik ág kapcsán szintén elég sok meghívást kaptam.

Elégedett az életművével?
Dolgozik bennem a lelkiismeret-furdalás, hogy feladtam a művészeti íróságot. Vannak ugyanis erdélyi művészek, akik sorsát, alkotópályájának értékeit, ha én nem írom meg, kiesnek a köztudatból. De itt a másik feladat is. Még mindig nem írtam ki magamból azt a rémvilágot, amit tudatomban a kommunizmus jelent. Akkor lennék boldog, ha bár egy parányit hozzátehetnék annak tudatosításához, hogy az a magát a világtörténelem legigazságosabb rendszerének mondó és beöltöztetett hazugságvilág az embertelenség rémbirodalma volt. Öreg koromat megkeserítette, ami 1989 után bekövetkezett: a megvilágosodás helyébe jött egy ugyanolyan szörnyű, csak más módszerekkel embertelen világ. Mégis: Rendületlenül hiszek abban, hogy feltámad a magyarság és az emberiség.

Lexikon
Születési év, helyszín: 1936. április 8, Kézdivásárhely
Iskolái, végzettsége: Bolyai Tudományegyetem, magyar nyelv és irodalom szak
Fontosabb munkahelyei: Székelykocsárdi Álalános iskola, Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum
Kitüntetései: Bethlen Gábor-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2011), Tamási Áron-díj (2014), Magyar Örökség Díj (2014), Wlassics Gyula díj, Székelyföld Díja, Háromszék Megye Kultúrájáért díj

Szakács Gábor, 2016 február