Szinte alig akad olyan jelentős, ma is működő zenés hagyomány az országban, amelynek nelett volna részese. A hetvenéves Kecskés András lant- és gitárművésszel beszélgettünk.

Miért lett zenész és nem mesterember, szakács vagy hajóskapitány?
Az utóbbira lehetne akár az is a válaszom: mert Trianonban elvették a tengerünket. A tréfát félretéve, apámék valóban a fiumei három százaléknyi magyarságból származnak, márpedig, ha az Adriai tenger partján egy fiatalember barátnőt szeretett volna, akkor gitárral kezében énekelnie kellett. 1951-ben aztán engem is meglepett egy ládagyári, acélhúros, nagyon rossz minőségű gitárral, azon próbálgattam az első akkordokat. Általános iskolát Pásztón kezdtem, ahol igen egyszerű paraszti életet éltünk.

Volt ennek az életvitelnek kapcsolata a zenével?
Nagyon is, hiszen plébánosunk Pásztón Rajeczky Benjámin ciszterci szerzetes, zenetörténész volt, akit Kodály Zoltán mellett a leghíresebb zenekutatónak tartanak. Népdalokat énekelt nekünk, de komolyan foglalkozott a középkori zenével is, síbajnokként pedig közös téli sítúrákra vitt, hogy közben egyházi dolgokra oktasson bennünket, gyerekeket, hiszen akkoriban erre még a templomokban sem igen volt lehetőség, mert azért papokat börtönöztek be. Pásztói éveimnek köszönhetően találkozhattam a közeli Galyatetőn nyaraló Kodály Zoltánnal, aki csak akkor adott aláírást, ha valamit elszolmizáltam neki. Erre a dalocskára azóta is emlékszem. Közben zongorázni tanultam, kórusban énekeltem, ahol népzenét is gyakoroltunk. Mivel ott voltam az összes aratóbálon, szüreti mulatságon, lakodalomban, minden dalt ismertem.

Ilyen alapokkal már érthetőbb a zenei pálya.
Még középiskolába jártam Pannonhalmán, az érettségit a budapesti Árpád Gimnáziumban tettem le, de már a mesteremnek tekintett Szendrey Karper Lászlótól gitárórákat vettem. Amikor a zenetanárok képzését biztosító iskola 1962-től felvette a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola nevet, én az első évfolyam diákja voltam. Szakgimnáziumi tanulmányaim közepette azonban behívtak katonának, amit azzal indokoltak, hogy ez nem egyetem - egyetemistákat ugyanis nem soroztak diplomaosztásig - és itt bizonyára sok a lógós, köztük én. Mivel tudták, hogy zenélek, a Flottillához osztottak be, amelynek zenekarával 1962-ben nagybőgősként részt vettem a Fővárosi Nagycirkuszban rendezett első Ki mit tudon. Tánczenét játszottunk, abban a műfajban a Flottilla meg is nyerte a versenyt.

Ha végig olvassuk életrajzát, szinte alig akad olyan jelentős, ma is működő zenés hagyomány az országban, amelynek ne ön lett volna elindítója, vagy legalább részese.
Ez nagy adomány számomra. Az ismeretlenség falát még az 1960-as évek elején sikerült áttörnöm a budapesti Egyetemi Színpadon, ahol Horváth Ádám rendező lényegében mindent megengedett. Önálló gitáros esteket tartottam, egy-egy fellépésért hétszáz forintot is kaptam, miközben egy bőrcipőt háromszázért lehetett venni. Ugyancsak 1960-ban alapítottuk két társammal a Szkéné irodalmi színpadot, ami azóta is szinte változatlan formában működik, még a reflektorai is ugyanúgy állnak. Elindítottam a budai Zenélő Udvart, de emellett legalább ezerötszáz előadást tartottunk munkásszállásokon. Óriási élményt jelentett, amikor a hallottak nyomán a rántotta és lecsó keverése közben megállt a keze a fáradt munkásoknak, akik vagy ötvenen aludtak egy szobában. Az ott szerzett tapasztalataim egyetemmel értek fel, ráadásul ezeknek köszönhetem a Kiváló Népművelő elismerésemet. 1972-ben Béres Ferenccel és Jancsó Adriennel egészen másutt, Amerikában jártunk Püski Sanyi bácsinál és segítettünk neki megalapozni a könyvkiadását, amivel aztán később hazajött. 1983-ban a ráckevei Savoyai kastélyban szervezhettem meg elsősorban fiatalok számára a Régizenei Nyári Akadémiát, ennek harmincadik évfordulóját idén ünnepeljük június 30-tól egy héten keresztül Szentendrén.

A fiatalok érdeklődése mintha megtorpant volna...
Az érdeklődés most is megvan, a fellépési lehetőségeik szűkültek be. Ezzel szemben Nyugat Európában, Svájcban, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Hollandiában, Belgiumban igen nagy kultusza van a régizenének, ott másként népszerűsítik a középkori hangszereket. Ahhoz ugyanis, hogy ezt eredményesen lehessen tanítani az Akadémián, már az általános iskolák szintjén el kell kezdeni, nem véletlen, hogy Nyugaton az Akadémia négy évéhez tartozik a megelőző négyéves konzervatórium, azaz középiskola is. Én ezt a nyolc évet végeztem el Ausztriában négy esztendő alatt és diplomáztam, mert itthon ilyen nem létezett. A zenetanulás egész életen át tartó, rendkívüli módon személyiségfejlesztő folyamat számomra is, soha nincs vége, ezért keresem napjainkban is szívesen a nálam nagyobb tudású emberek társaságát.

Tavaly éppen a régizene nyugati fellegváraiban tett zenés körutat. Ezek az országok uniós politikusaikhoz hasonlóan fogadták a magyar hagyományokat?
Ellenkezőleg. A Pro Musica Antiqua Hungarica Egyesület keretében működő együttesemet Londonban, Cambridgeben, Bedfordban, Kingstonban, Brüsszelben, Stuttgartban, Münchenben egyaránt lelkesedéssel és elismeréssel fogadták, pedig még az 1562-ben leírt Sacarus, más néven Szkíta táncot is eljátszottuk, magam pedig zenetudományi előadást tartottam. A bedfordi koncert helyszíne, egy XIV. századi templom, hangulatában is tökéletes környezetet biztosított az elhangzó zeneművekhez. Tapasztalataim szerint az országképet javító céllal szervezett körút nem is remélt sikerrel zárult.

Óriási tárháza lehet példaképekből. Ki tudna emelni belőlük mégis néhányat?
Mivel romantikára hajlamos ember vagyok, Schubert és Chopin zenéje áll hozzám legközelebb, de azok sora, akiket kedvelek Bachtól Handelig szinte végtelen. Érdekességként megemlítem Monteverdit, aki Esztergom 1594-es és 1595-ös ostrománál is jelen volt a mantuai herceggel. Napközben folyt az öldöklés, este pedig Monteverdi muzsikáját hallgatták a harcosok.

Járt Kínában és személyes kapcsolatba került Demirel volt török elnökkel.
A Budapest-Peking repülőjárat első utasai voltunk együttesemmel egyfajta kulturális küldöttségként. Nagyszerű fogadtatásban volt részünk és azonnal hangversenyt is adtunk az ottani viszonyok között szerénynek számító arénában összegyűlt mintegy háromezer embernek. Később tudtuk, meg, hogy a TV-ben Kecskes néven történt meghirdetésünk han nyelven azt jelenti, győzelemmel távozó solymász hadvezér. Nem felejtem el 1999-es találkozásunkat Demirellel sem, hiszen amikor a Hilton szálló Dominikánus udvarában egy órán keresztül kizárólag régi udvari török zenét játszottunk neki, minden más hivatalos napirendjét lemondta. Az első ilyen lemezünket még 1984-ben készítettük és az együttesemtől ismerték meg a törökök az ankarai és isztambuli koncertjeinken.

Volt valamilyen előzménye a török zene iránti érdeklődésének?
Pastinszky János, asszonykám nagybátyja turkológus volt, aki még Atatürkkel sétált karonfogva Isztambul utcáin. Elképzelésem szerint ő sugallhatta, hogy álljanak át a latin betűkre. Ezt abból gondolom, hogy amikor János 1922-ben Pilismaróton saját költségén kiadta az első török-magyar szótárt, két évvel később már a törökök is bevezették a latin betűs írást és ennek az Atatürk-kapcsolat lehetett az előzménye. János ismerősi hívtak fel és küldték meg nekem Isztambulból a régi török katonadalokat. A lemezbemutatót a szigetvári dzsámiban tartottuk, azóta Törökországban legalább ötven kalózkiadást ért meg.

Ezeket a nemzetközi elismeréseket követték hazaiak?
Igen, bár a 2002 augusztusában adott Magyar Köztársaság tiszti keresztet lelkiismereti okokból nem fogadtam el. Tavaly, nem kis örömömre egészen más politikusoktól vehettem át az Érdemes Művész kitüntetést. De nem csak a magyar zene iránt vagyok elkötelezett. Készítettünk lemezt a magyarországi német népdalokból, műsort állítottunk össze Lengyel-magyar és Szlovák-magyar zenetestvériség címekkel, amikor pedig a szentendrei dalmát önkormányzat elnöke voltam, az ő népzenéiket is összegyűjtöttem.

Nemrég a Duna-palotában ötórás koncerttel ünnepelte barátai, tanítványai körében hetvenedik születésnapját. Milyen tevékenységgel tudja kiegészíteni a koncertkörutakat?
Az asszonykám csekély nyugdíjjal kerekes székben él, ennek ellenére nem az állam pénzére vágyik. Antikváriumot vezet több mint húsz éve, amelyben három alkalmazottat is fizet munkát adva nekik. Néhány évvel ezelőtt utolsó anyagi erőfeszítésünkkel létrehoztuk Szentendre legbensőségesebb pince előadóhelységét, ahol száz ember is elfér. Itt adunk hiánypótló jelleggel majd minden hétvégén irodalmi megszólalásokkal színesített hangversenyeket.

Szakács Gábor
Fénykép: T. Szántó György

Magyar Demokrata 2012/16.