Hunok völgye
|
|
|
Hunok völgye
|
|
|
Hunok völgye |
Vajon feltétlenül Keletre kell akár tízezer kilométert utaznunk, hogy az egykor élt hunok nyomára bukkanjunk? Nem féltetlenül, ráadásul a svájci Hunok-völgye rengeteg izgalmat és megválaszolatlan kérdést tartogat.
Persze nem
mindenki számára. Az 1987-ben megjelent Panoráma útikönyv sorozat Svájcról szóló
kötetében ugyanis csupán azt olvashatjuk, hogy germán erdei törzsek nyomultak
a Kr. VI. században a mai ország déli határszélén létrehozott Valais (Wallis)
tartomány völgyeibe, ahol sajátos nyelvet, a romand-ot alakították ki a kelta-római
őslakossággal. A könyv afranciául Val d'Anniviers, németül Eifischtal nevű völgyről
a környék szépségének ecsetelésén kívülmindössze egy druidának tartott követ
említ. Pedig lett volna még mire felhívni az olvasók figyelmét, hiszen J.J.Rousseau
már a XVIII. században megírta az anniviardnak nevezett völgylakók a távolságtartó
svájciakétól feltűnően eltérő vendégszeretetét, akik magukat ráadásul Attila
hunjaitól származtatják.
A svájci híradásokat
először az irodalomtörténész Toldy (Schédel) Ferenc tette közzé magyarul 1834-ben.
Mivel az alpesi állam kutatói csak a germán népek hagyományaival foglalkoztak,
nem tudtak mit kezdeni a völgylakók különös szokásaival, testi megjelenésével,
nyelvezetével és főleg fagerendákon megmaradt írásjeleivel.Nem úgy a püspök
Horváth Mihály, aki az 1848/49-es szabadságharc kultuszminisztereként menekült
Svájcba és 1853-ban a völgyhöz tartozó Vissoie (Vizsoly?)község anyakönyveiben
ötven olyan, köztük Bartha, Bond, Rua, Kálló névre bukkant, amelyeket magyarokkal
talált hasonlatosnak.Megállapította, hogy a völgy lakói évszázadokig kizárólag
egymással házasodtak, barátságos mivoltuk ellenére a környező népektől valamiért
mégis elzárkóztak, igen hagyománytisztelőek, a hun származást azonban nem látta
bizonyítottnak.
A rákövetkező
évtizedekben több magyar tudós is megfordult a helyszínen, közülük azonban csak
Fischer Károly Antaltanulmányozta érdemben a helyszínt és lakóit, jelentette
meg róluk alapműnek számító, több száz oldalas könyvét németül 1896-ban Zürichben.
Hogy a svájci tudóstársadalom komolytalannak tekintette, azon nincs mit csodálni,
hiszen esze ágában sem volt - és ma sincs - Attila hunjaival közösséget vállalni,
az viszont megdöbbentő, hogy jelentőségéhez méltatlanul a Magyar Tudományos
Akadémia mind a mai napig nem gondoskodott fordításáról és kiadásáról. Pedig
Fischer olyan, a francia, német, olasz környezettől eltérő sajátosságokra hívta
fel figyelmet, mint a szavak tőhangsúlyossága, a magyaroknál szokásos vezetéknév
keresztnév elé helyezése, az S betű S hangként ejtése az említett népeknél ejtett
SZ helyett, a fába karcolt jelek rovásírás, sőt összerovás jellege.
Bernard Savioz
történész-közgazdász a völgy Pinsec (Penszék?) nevű településén született, hivatalosan
is kutató.Ennek ellenére a svájci tudományos élet őt is az ilyenkor szokásos
módon dilletánsnak nevezte, mert 1985-ben Attila Valais-i leszármazottai
címmel könyvet írt tapasztalatairól. Két évvel később ő kalauzolta a helyszínen
Kiszely Istvánt, aki közzétette a rovásvéseteket, azonosította az ottani emberek
egy részének szemén a mongolredőt, leírta testalkatuk mongoloid jellegét,Matsumoto
professzor pedig a Kiszely küldte vérmintákból olyan belső-ázsiai markereket
mutatott ki, amelyek csak azokon a területeken találhatók, ahonnan a hunok jöttek,
illetve az avarok és a kárpát-medencei magyarság szállásterületei voltak.
Az elmúlt hetekben
a Hun-völgyből származó ősei utódaként a Magyarországon élőSalamin Andráscsaládja
segítségével A svájci hunok völgyének különös története címmel képekkel
és adatokkal gazdagon ellátott kiadványban foglalta össze mindazt, amit az adott
területről tudni lehet. A kötethez Kiszely Istvántól terjedelmes dokumentációt,
Savioztól helyszíni tájékoztatást kapott. Személyesenis megtapasztalta mindazt,
amit Fischer Károly Antal leírt, így a XVI. századig Nyugat-Európában ismeretlen
tulipán, itt a házakon díszítő elemként elterjedt használatát. Ez a növény ugyanúgy
keletről származik, mint a völgyben napjainkban is gyakorolt hun szokás, a halotti
tor. Ugyancsak házdíszítésre szolgál a Nap és a Hold jelkép, ahogyan az úgynevezett
végtelen fonat, amelynek párhuzamai a jáki templom keresztjén, de Mezopotámiában
és Tarnaszentmártonban is megtalálhatók.A gerendákon, épületeken lévő rovásvéseteket
Fischer nyomán többen,köztük Forrai Sándor és Friedrich Klára értelmezték, aki
a családjelek rovásbetűkkel való összevetését is elvégezte. Kiderült, hogy még
a latin betűs feliratokban is található a rovásírásnak megfelelő jobbról balra
haladás, ami Európa nyugati felén ismeretlen.
Az említett
sajátosságok mellett továbbra is kérdéses, hogy mikor kerülhettek a völgybe
a hunok? Egyik felfogás szerint a catalaunumi ütközet után (Kr.451) hazafelé
tartó és Attila vezette hun seregről leszakadt, más vélekedés szerint az itáliai
hadjáratuk (Kr.452) során menekülő katonák találtak itt menedéket. Megint mások
a kalandozónak nevezett magyarokat (Kr.926) sejtik az őslakók között. Bár a
catalaunumi ütközet megtörténtét többen kétségbe vonják, hiszen a helyszíni
feltárások nyomát sem találták emberi és állati maradványoknak, fegyvereknek,
az biztos, hogy a Hun-völgyben a Roa, Roas nevet Roua-nak ejtik. Márpedig ezek
a nevek Roga hun nagykirály, az Attila előtti uralkodó különböző névírását jelentik.
A felsoroltak ellenére nem változott a hivatalos szemlélet Fischer Károly Antal kutatásai óta. Svájc továbbra is mesének tartja a völgyben lakók szájhagyományát, a Magyar Tudományos Akadémia pedig Siófokon rendezi meg idén a soha nem létezett finn-ugor népek VI. Világkongresszusát. A svájci Hun-völgy kutatása továbbra is a tudós, elhivatott magánszemélyekre marad.
Szakács Gábor
Magyar Demokrata
2012/3
 |
|
Hunok völgye
|
|
|