Nyitólap
KITEKINTŐ
Hunok völgye

Hunok völgye

Vajon feltétlenül Keletre kell akár tízezer kilométert utaznunk, hogy az egykor élt hunok nyomára bukkanjunk? Nem féltetlenül, ráadásul a svájci Hunok-völgye rengeteg izgalmat és megválaszolatlan kérdést tartogat.

Persze nem mindenki számára. Az 1987-ben megjelent Panoráma útikönyv sorozat Svájcról szóló kötetében ugyanis csupán azt olvashatjuk, hogy germán erdei törzsek nyomultak a Kr. VI. században a mai ország déli határszélén létrehozott Valais (Wallis) tartomány völgyeibe, ahol sajátos nyelvet, a romand-ot alakították ki a kelta-római őslakossággal. A könyv afranciául Val d'Anniviers, németül Eifischtal nevű völgyről a környék szépségének ecsetelésén kívülmindössze egy druidának tartott követ említ. Pedig lett volna még mire felhívni az olvasók figyelmét, hiszen J.J.Rousseau már a XVIII. században megírta az anniviardnak nevezett völgylakók a távolságtartó svájciakétól feltűnően eltérő vendégszeretetét, akik magukat ráadásul Attila hunjaitól származtatják.

A svájci híradásokat először az irodalomtörténész Toldy (Schédel) Ferenc tette közzé magyarul 1834-ben. Mivel az alpesi állam kutatói csak a germán népek hagyományaival foglalkoztak, nem tudtak mit kezdeni a völgylakók különös szokásaival, testi megjelenésével, nyelvezetével és főleg fagerendákon megmaradt írásjeleivel.Nem úgy a püspök Horváth Mihály, aki az 1848/49-es szabadságharc kultuszminisztereként menekült Svájcba és 1853-ban a völgyhöz tartozó Vissoie (Vizsoly?)község anyakönyveiben ötven olyan, köztük Bartha, Bond, Rua, Kálló névre bukkant, amelyeket magyarokkal talált hasonlatosnak.Megállapította, hogy a völgy lakói évszázadokig kizárólag egymással házasodtak, barátságos mivoltuk ellenére a környező népektől valamiért mégis elzárkóztak, igen hagyománytisztelőek, a hun származást azonban nem látta bizonyítottnak.

A rákövetkező évtizedekben több magyar tudós is megfordult a helyszínen, közülük azonban csak Fischer Károly Antaltanulmányozta érdemben a helyszínt és lakóit, jelentette meg róluk alapműnek számító, több száz oldalas könyvét németül 1896-ban Zürichben. Hogy a svájci tudóstársadalom komolytalannak tekintette, azon nincs mit csodálni, hiszen esze ágában sem volt - és ma sincs - Attila hunjaival közösséget vállalni, az viszont megdöbbentő, hogy jelentőségéhez méltatlanul a Magyar Tudományos Akadémia mind a mai napig nem gondoskodott fordításáról és kiadásáról. Pedig Fischer olyan, a francia, német, olasz környezettől eltérő sajátosságokra hívta fel figyelmet, mint a szavak tőhangsúlyossága, a magyaroknál szokásos vezetéknév keresztnév elé helyezése, az S betű S hangként ejtése az említett népeknél ejtett SZ helyett, a fába karcolt jelek rovásírás, sőt összerovás jellege.

Bernard Savioz történész-közgazdász a völgy Pinsec (Penszék?) nevű településén született, hivatalosan is kutató.Ennek ellenére a svájci tudományos élet őt is az ilyenkor szokásos módon dilletánsnak nevezte, mert 1985-ben Attila Valais-i leszármazottai címmel könyvet írt tapasztalatairól. Két évvel később ő kalauzolta a helyszínen Kiszely Istvánt, aki közzétette a rovásvéseteket, azonosította az ottani emberek egy részének szemén a mongolredőt, leírta testalkatuk mongoloid jellegét,Matsumoto professzor pedig a Kiszely küldte vérmintákból olyan belső-ázsiai markereket mutatott ki, amelyek csak azokon a területeken találhatók, ahonnan a hunok jöttek, illetve az avarok és a kárpát-medencei magyarság szállásterületei voltak.

Az elmúlt hetekben a Hun-völgyből származó ősei utódaként a Magyarországon élőSalamin Andráscsaládja segítségével A svájci hunok völgyének különös története címmel képekkel és adatokkal gazdagon ellátott kiadványban foglalta össze mindazt, amit az adott területről tudni lehet. A kötethez Kiszely Istvántól terjedelmes dokumentációt, Savioztól helyszíni tájékoztatást kapott. Személyesenis megtapasztalta mindazt, amit Fischer Károly Antal leírt, így a XVI. századig Nyugat-Európában ismeretlen tulipán, itt a házakon díszítő elemként elterjedt használatát. Ez a növény ugyanúgy keletről származik, mint a völgyben napjainkban is gyakorolt hun szokás, a halotti tor. Ugyancsak házdíszítésre szolgál a Nap és a Hold jelkép, ahogyan az úgynevezett végtelen fonat, amelynek párhuzamai a jáki templom keresztjén, de Mezopotámiában és Tarnaszentmártonban is megtalálhatók.A gerendákon, épületeken lévő rovásvéseteket Fischer nyomán többen,köztük Forrai Sándor és Friedrich Klára értelmezték, aki a családjelek rovásbetűkkel való összevetését is elvégezte. Kiderült, hogy még a latin betűs feliratokban is található a rovásírásnak megfelelő jobbról balra haladás, ami Európa nyugati felén ismeretlen.

Az említett sajátosságok mellett továbbra is kérdéses, hogy mikor kerülhettek a völgybe a hunok? Egyik felfogás szerint a catalaunumi ütközet után (Kr.451) hazafelé tartó és Attila vezette hun seregről leszakadt, más vélekedés szerint az itáliai hadjáratuk (Kr.452) során menekülő katonák találtak itt menedéket. Megint mások a kalandozónak nevezett magyarokat (Kr.926) sejtik az őslakók között. Bár a catalaunumi ütközet megtörténtét többen kétségbe vonják, hiszen a helyszíni feltárások nyomát sem találták emberi és állati maradványoknak, fegyvereknek, az biztos, hogy a Hun-völgyben a Roa, Roas nevet Roua-nak ejtik. Márpedig ezek a nevek Roga hun nagykirály, az Attila előtti uralkodó különböző névírását jelentik.

A felsoroltak ellenére nem változott a hivatalos szemlélet Fischer Károly Antal kutatásai óta. Svájc továbbra is mesének tartja a völgyben lakók szájhagyományát, a Magyar Tudományos Akadémia pedig Siófokon rendezi meg idén a soha nem létezett finn-ugor népek VI. Világkongresszusát. A svájci Hun-völgy kutatása továbbra is a tudós, elhivatott magánszemélyekre marad.

Szakács Gábor

Magyar Demokrata 2012/3

Nyitólap
KITEKINTŐ
Hunok völgye
Oldal tetejére