Nyitólap

KITEKINTŐ

Rocklegendák örök csarnoka

Sok mindent lezárt 2016 a pop/rock világában, hisz a néhány évtizeddel ezelőtti sztárok közül sokaknak ez az év jelentette a végső búcsút. A hatvanas, hetvenes évek meghatározó személyiségei idős korukban is aktívak, sikeresek maradtak, ám egyre többüket hívják a "földöntúli zenekarba".

George Martin hivatalosan csak a Beatles producere volt, ám hogy tevékenysége ennél lényegesen művészibb volt, bizonyítja, hogy a műfaj felvirágoztatásáért a lovagi címet is elnyerte. A klasszikus képzettségű Martin oboázott, zongorázott, szimfonikusokat vezényelt. Dolgozott a BBC zenei osztályán, és az EMI lemezkiadónál is, amikor 1962-ben a Beatles menedzsere, Brian Epstein megmutatta neki a fiúk Decca kiadónál készült, de ott elutasított felvételeit. Bár az együttes nem, McCartney és Lennon többszólamú éneke viszont megfogta, ezért személyes találkozás nélkül szerződtette a zenekart. Zenei jártassága átsegítette a Beatlest a kezdeti hangszerelési és lemezfelvételi problémákon. Ettől kezdve dalaikat összhangzását ő tette sokszínűbbé, sőt a kezdeti dalok orgona-, zongora részeit is feljátszotta. Ráérzését tanúsítja, hogy miután 1962. november 26-án felvették a Please Please Me című szerzeményt, csak annyit szólt a fiúkhoz: "Uraim, elkészítették első No.1. lemezüket." És igaza lett. Tanácsai sikert hoztak, Paul vonakodása ellenére ő javasolta a Yesterday vonós négyesét - még vezényelte is -, valamint a Penny Lane trombitabejátszását. Bár kapcsolatuk az utolsó, Abbey Road című album előtt megszakadt, a zenekar oly sokat köszönhetett neki, hogy 2016-ban éppen McCartney írta, Martin volt a Beatles ötödik tagja.

Tehetségét más hírességek, így Neil Sedeka, Jeff Beck, John Mc Laughlin, a Dire Straits felvételeinek zenei rendezőjeként is kamatoztatta, tanácsokkal látta el Elton Johnt a Diana hercegnő halálára írt Candle In The Wind című búcsúztató dalánál. Ő szerezte a a James Bond-filmek "Élni és élni hagyni" zenéjét is. Szintén magas kort ért meg az ausztrál menedzser, zenei rendező Robert Stigwood. 1955-ben költözött Angliába, ahol, eleinte egy intézetben tanított tizenéves fiúkat. Amikor találkozott a Stephen Komlosy nevű, magyar származású üzletemberrel, megalapította a lemezkiadással is foglalkozó Robert Stigwood Associates céget. 1961-ben már a rangos EMI kiadó elnökével kötött produceri szerződést, majd popkoncert-szervezői oldaláról is bemutatkozott. Üzletileg korszakos újítása volt, hogy míg a korabeli brit előadók a már sikeres amerikai számokat dolgozták fel, ő már akkor megjelentette előadóival az általa kiválasztott amerikai dalokat, mielőtt még azok Amerikában befutottak volna.

1965-től olyan koncertkörutakat szervezett, amelyekben több sikervárományos előadót léptetett fel. Ezeken az úgynevezett packagetoursokon tűnt ki a Graham Bond Organisation, amelynek főszereplői Jack Bruce és Ginger Baker voltak, a későbbi Cream együttes alapítói. Stigwood krimibe illő jelenetnek is szenvedő alanya volt: egy amerikai menedzser, Don Arden, akinek több szerződött zenekarát is elhalászta, üzletinek ígért megbeszélésen biztonsági embereivel pár percig kilógattatta a negyedik emeleten tárgyalószobájának ablakából. 1966-ban az újonnan alakult Cream menedzsereként segítette amerikai áttörésüket, az egymással állandóan békétlen, sőt szó szerint verekedő Jack és Ginger ellentéte három év után véget vetett az együttműködésnek.

Stigwood következő nagy dobása a Bee Gees szerződtetése és befuttatása volt, de szerepet vállalt a Blind Faith együttes, Mick Jagger, Rod Stewart, David Bowie, Eric Clapton pályafutásában is. Igazán ismertté azonban a musical- és filmproduceri munkássága tette: színpadra vitte a Hair, a Saturday Night Fever és a Grease című musicaleket, elkészítette a Jesus Christ Superstar és a Who együttes Tommy című lemezének filmváltozatát. Csupán a Beatles Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band lemezéből forgatott filmje lett bukás, későbbi sikerei azonban még ezt feledtetni tudták. Az általa gyártott és Madonna főszereplésével készült Evita című film 1997-ben Arany Globe Díjat kapott. Robert Stigwood nyolcvankettedik évében, 2016 első napjaiban hunyt el.

Amikor a Rolling Stones és a Yardbirds együttesekről beszélnek, alig esik szó arról az emberről, aki pályafutásukat elindította. Márpedig az 1934-ben született filmes, menedzser, dalszerző, zenei rendező Giorgio Gomelsky nélkül mindez aligha lett volna lehetséges. Bár az Egyesült Államok Georgia államában látta meg a napvilágot, 1963-ban mégis Londonban nyitott zenés klubot, ahol a szárnyait bontogató Rolling Stones lett a házi zenekar. Amikor egy újságíró rákérdezett a szórakozóhely nevére, Giorgio azonnal rávágta az együttes koncertjeinek csúcsán ismételgetett kórusrészletet: "Hey, crawdaddy!", ami folyami rákot jelent. Ettől kezdve The Crawdaddy néven lett számos későbbi híresség pályafutásának kiinduló helyszíne. Amikor a Stones már elindult a világhír felé vezető úton, helyét a klubban a Yardbirds vette át, melynek hathúros hangszerét akkor még Eric Clapton tartotta kezében. Amikor 1967 elején ez a társulat is szétszéledt utolsó gitárosa, Jimmy Page a Led Zeppelin szervezésébe kezdett.

Gomelsky lemezkiadót is alapított, amelyhez tartozott többek között az énekesnő July Driscoll, az orgonista Brian Auger, a gitáros Jeff Beck, a szaxofonos-énekes Graham Bond, a gitáros-énekes Alexis Corner. 1970-ben már olyan progresszív és jazz-rock együtteseket karolt fel, mint a Soft Machine, a Gong, a Magma. A '80-as években már inkább lemezlovasként dolgozott főleg afrikai és kísérletező jazzfelvételeket bemutatva, miközben az avantgard zenei vonalat is népszerűsítette. Pályafutásának daganatos betegség vetett véget szintén 2016 januárjában.

Sajátos életutat járt be a Montreálban született Leonard Cohen. Ismertségét tekintve énekes, gitáros, de egyúttal dalszerző, író, költő is volt. Jelentős előrelépést jelentett számára, hogy 1970-ben ott lehetett a korszakos Isle of Wight fesztiválon, nevét végül a Songs of Love and Hate című lemezalbuma tette világszerte ismertté. Tevékenysége elismerését jelentette, amikor a londoni Royal Albert Hall színpadára léphetett, ezért is volt meglepő elhatározása, hogy éppen ezt követően vonult vissza két évre a koncertezéstől. Híve azonban nem felejtették el és 1990-ben beemelték a kanadai Hírességek Csarnokába.

Nyíltan hirdette, hogy sem a jobb-, sem a baloldali politikához nem tartozik, mindenkit reményre, kitartásra buzdított. Sajátos szemléletére jellemző, hogy bár egy buddhista szerzetes segítőjéül szegődött, mielőtt őt magát is zen buddhistává avatták, zsidóságát is megtartotta, miközben fokozott szeretettel fordult Jézus felé: "I'm very fond of Jesus Christ" - nyilatkozta. Legismertebb szerzeményei közé tartozik az 1984-ben írt Hallelujah, amely azóta a leggyakrabban előadott dalok egyike Amerikában. 2016 októberében, nyolcvankét éves korában ragadta el a rák, előtte
három héttel jelent meg utolsó, You Want It Darker című lemeze.

Sajátosan történt Paul Kantner gitáros és Signe Anderson dzsez-folk énekesnő távozása a földi világból. Mindketten az amerikai hippikorszakot meghatározó Jefferson Airplane zenekar alapítói voltak. Pault már iskolás korában érdekelte a science fiction irodalom, meghatározta életútját, az együttesben írt saját szerzeményeiben is gyakran ez a világ köszönt vissza.
Nem sokáig zenéltek együtt, mert férjétől születendő gyermeke nyugodt nevelése érdekében Signe bejelentette kilépését a zenekarból. Társai az akkoriban rangos, azóta lakóházzá átépített San Francisco-i Winterland Ballroomban ötven éve, 1966. október 15-én közös koncerttel búcsúztak tőle. A mikrofont Grace Slick vette át, a társulat pedig 1974-től Jefferson Starship néven működött tovább.

Kantner mindvégig az együttes vezetője, szerzője maradt, ám egészségét a szabados életvitel, főleg a kábítószerek használata súlyosan károsította. 1980-ban agyvérzése volt, végül 2016. március 17-én szívroham, míg Signet ugyanaznap (!) az erős dohányzás okozta tüdőbaj vitte el.

Időről időre felröppent a hír, hogy Ritchie Blackmore a klasszikus felállásban éleszti fel haló poraiból Rainbow nevű zenekarát. A lelkes hangok akkor kezdtek csitulni, amikor néhány éve autóbalesetben elhunyt a dobos, Cozy Powell. A kétkedés csak fokozódott, amikor Ronnie James Dio énekest vitte el a gyilkos kór. 2016 januárjában pedig a zenekar híveinek végleg fel kellett adniuk a reményt, hiszen már a basszusos Jimmy Bain is a mennyei szivárványra lépett. Saját zenekarával vendégként a Def Leppard együttes hajóján készült fellépni, amikor a színpad előtt összegyűlt tömeget megrázó bejelentés fogadta: a zenész elhunyt. Tüdőpanaszairól már tudtak, a rákot azonban csak ekkor jelentették be.

Az elmúlt tizenkét hónap tragédiái mégis inkább azokra hívják fel a figyelmet, akikre hosszú és értékes pályafutásuk kapcsán méltán fognak emlékezni a pop/rock barátai.

Szakács Gábor

Magyar Demokrata 2017. január 4.

Nyitólap

KITEKINTŐ

Rocklegendák örök csarnoka

Oldal tetejére